A sárkányok őrzője ~Szünetel~

30. Erőnléti (lányok)

Nem tudok elaludni. Túl sok mindennel van tele a fejem. Nem mondtam el senkinek itt, hogy mi történik, de nem is tehetem. Mi van ha ők is összejátszanak Tonyval? Nem akarok senkit se gyanúsítani... Felülök az ágyon és kezeimmel átdörzsölöm az arcomat. Muszáj összeszednem magamat! Kiszállok az ágyból és a pizsamámban, mezítláb, indulok neki az üres és sötét folyosónak. Talán iszok egy kis teát a konyhában, aztán benézek a zene terembe. Szinte végig kerültem a hangszeren való gyakorlást szóval azért csak nem ártana ránézni. Ahogyan haladok, fura hangra figyelek fel, ahogy közelebb érek a forrásához kivehető a szokásos szipogó síró hang. Befordulok a sarkon és meg látom Jacket és Roxannet ahogyan az egyik ablak párkányán ülve beszélgetnek. Jack a szemét törölgeti míg Roxanne és Jack picike vadászgörénye, Pete, próbálja megvigasztalni a fiút.

- Minden rendben? – Lépek közelebb, de amint meglátnak, mindketten talpra pattannak.

- Persze mi baj lenne? – Törli le utolsó könnyeit Jack.

- Ugyan de hát te sírsz, vagy sírtál. Biztos van valami. – Nem megyek közelebb, nem akarom, hogy zavarban legyen. Emberi dolog sírni, de a fiúkat valamiért lenézik érte.

- Tényleg semmi... nem olyasmi, amiben tudnátok segíteni. – Nem emeli fel a fejét és még szipog  párat mielőtt elindulna vissza a szobájába.

- Ne stresszeld túl magad rajta! – Teszi a vállamra a kezét Roxanne. – Nekem se mondja el pontosan mi bántja. De remélem, ha komoly a baj, szólni fog! – És ő is elindul aludni. Legjobb barátok, de még neki se mondja el? Valami komolyan bánthatja.

*

A konyhában iszogatva a teámat még mindig Jack jár a fejemben. Utálok másokat sírni látni, de nem tudok semmit se csinálni ha nem mond semmit se.

- Tán aggaszt valami Angyalkám? – Hajol a fülemhez Tobias. Majdnem elhajítom a poharamat, de ő egy kis varázslat segítségével visszahozza az asztalra.

- Mondtam, hogy ne ijesztgess hátulról! Az idegeim nem bírják. – Már meg se lepődők rajta. Mindig akkor bukkan fel mikor nem kéne. Leül mellém és kezébe támasztva állát engem néz. Nem hazudok, gyönyörű szemei vannak és eléggé megférfiasodott mióta utoljára láttam. Bármit is jelentsen ez az én számból. Egy ideig csendben ülünk, de végül én török meg előbb. – Mit csinálsz itt? Nem kéne aludnod? – Fordulok felé. Arca egyből jobban felvidul most, hogy hozzá szóltam.

- Ne aggódj miattam életem, rengeteg időm van még aludni. – Megigazítja haját és közelebb húzódik. Én csak szememet forgatva eltűröm. – De te miért vagy még ébren? Holnap reggel lesz a te vizsgád, nem? - Hátra dőlök a székembe és a poharamat nézem.

- De... Őszintén nem érdekel mi lesz. Jobban érdekel, hogy nekünk, lányoknak, teljesen más van mint a fiúknak. Lebecsülnek minket! - Nem érdemes ilyen miatt hisztizni, de hát legalább kicsit lenyugtat, hogy kiadom magamból.

- Egyetértek szemem fénye, de legalább így könnyedén átmész rajta, nem? Úgy értem nem kell úgy félned, mint a kis nyámnyila Jacknek. – Felkuncog, de Jack nevére felkapom a fejemet.

- Ezt hogy érted? – Dőlök ismét előre.

- Nem egyértelmű? Az ő helyében én is félnék. Hiszen az utolsó évet ismétel és az a gyerek egy erőtlen nyuszi, ha erőnlétiről van szó! És hát nem mintha testet cserélhetne, hogy erősebb lehessen. Reménytelen esett! – Tovább nevet nekem meg most esik le minden. Hát ezért volt annyira letörve. Tudja, hogy sokkalta gyengébb a többieknél.

- Te egy zseni vagy Tobi! – Nem gondolkodva megölelem, majd felsprintelek Jack szobájához. Talán meg tudom attól óvni, hogy évet ismételjen.