A sárkányok őrzője ~Szünetel~

29. Merénylet

Kiérve a teremből ahol az írásbeli vizsga volt mindenki csak az erőnlétiről képes beszélni. Az ikrek és én bent ülünk a folyosón, míg a többiek kintre tódulnak. Itt egy cseppet nyugodtabb a környezett

- Kicsit fura... Itt az első év vége. Szinte alig hiszem el! – Dől hátra Jason fejét a falnak döntve. – Még egy év és akkor vége lesz! Valószínűleg sosem fogunk többet találkozni. És el kell kezdenünk felnőttként viselkedni. Ez elég ijesztő. – Bal kezével hátra túrja a csak azon az oldalon lévő haját és mélyet sóhajt.

- Miért ne találkoznánk többet? – Dőlök előre, hogy az arcába nézhessek. – Ha vége ennek a fura képzésnek a saját magunk urai leszünk, nem? Vagyis persze el kell látnunk a feladatainkat, de azon kívül szabadok leszünk. – Jason és John aggódva néznek egymásra, majd rám.

- Te nem is tudod? – Kérdi John kezeit piszkálva. Mindketten feszültek.

- Tudni mit? – Nem tetszik ahova ez a beszélgetés tart. Egy fél perc csend után egymás közt fejbiccentéssel döntik, el ki mondja el nekem.

- Ugye mi a zombik őrzői vagyunk, és hát a mi királyságunk, vagyis területünk, a föld alatt van az összes „Démoni" lénnyel együtt. Azok, akik oda lemennek, szinte soha nem jöhetnek vissza. – Gyűrögeti a felsőjét Jason idegesen.

- Csak akkor jöhetünk fel, ha a tanács felparancsol minket. De ez eddig egyetlen egy előző őrzővel sem történt meg azok közül, akik lent vannak. – Mondja hozzá John. Teljesen lefagyok. Nekem erről miért nem mondott eddig senki semmit se?

- De hát... Miért akar a tanács ennyire elzárni titeket? A többi őrzőt? Hiszen mind egy oldalon állunk! – Felpattanok és előttük megállva ijedten és zavarodottan beszélek hozzájuk. – Ez nem igazságos! Nem a tanács végzi a munkát, hanem mi! – Teszem a kezem a mellkasomra. Ők egymásra néznek, de nem mernek felszólalni, szóval csak a földet bámulják. – Miért akarnak ők irányítani mindent és mindenkit? – Eddig is tudtam, hogy a nagy tanács dönt sok mindenről. Dehogy ennyire beleavatkozzanak az őrzők életébe... ez már nevetséges! Ahogy leülepszik közénk a néma csend, én sem tudom mit kéne tegyek. Mit kéne mondanom?

- Az erőnléti vizsgákhoz való eligazítás hamarosan megkezdődik. Kérem fáradjanak ki a vár melletti rétre! – Áll meg mellettünk egy őr. A fiúk csak csendben felállnak és elindulnak a rét felé, ahol az esemény elvileg megrendezésre kerül majd. Két kezemmel megdörzsölöm az arcomat majd én is megindulnék, de az őr megragadja a vállam és a fülemhez hajol.

- Az ön helyében vigyáznék a fejemre! – Mielőtt erre bármit is reagálhatnék ő már el is tűnik a folyosó végén. Fogalmam sincs, ezzel az infóval mit kezdjek, de tudván hogy Tony célja hogy eltegyen az útból, inkább hallgatok rá és jobban odafigyelek.

*

Kiszaladok a fiúk után, akik már a többiekhez csatlakozva a réten állnak. Mindenki a hatalmas akadály pályát nézi, ami tegnap még sehol se volt. Ide-oda csüngő golyók. Forgó rönkök a levegőben. Még sose láttam ilyesmit.

- Uma, erre! – Integet nekem lelkesen Emma. Mellé lépek, de szemeimet a pályán tartom. Minden részét jól megfigyelem, hátha nekünk kell rajta végig mennünk. Legalább ennyi előnyöm legyen. Emma hirtelen bele kapaszkodik a karomba és az magához ölelve közelebb jön. – Biztos vagyok benne, hogy semmi miatt nem kell aggódnod. Olyan erős vagy, hogy az ilyenek meg se fognak kottyanni neked! – Magabiztosan mosolyog rám és közben erősen tart. Karommal érzem a ruhája selymes anyagát és kicsit belátok dekoltázsába. Még is mióta hord ilyen kivágott ruhákat? Kicsit vörösen nézek félre és megköszörülöm a torkomat.