A sárkányok őrzője ~Szünetel~

1. A kezdetek

Nos, történetünket kezdjük a legelején. Egy kis szigeten születtem és nevelkedtem a déli királyság közelében bár ez a sziget olyan apró volt, hogy senki sem vett róla tudomást. Szüleimet sosem ismertem, igazán mert Anyám-születésem napján vérveszteségben halt meg, míg Apámat egy sárkány vitte el vacsorának. Soha sem jött hozzánk vendég vagy bárki más a nagy szigetről... lehet pont, azért mert nem tudták, hogy van. Ezt a szigetet Arahoknak hívták, ami a délnyugatiak nyelvén azt jelenti, hogy „Szemét"... igen ebből is látszik, mennyire vettek minket komolyan. Nem is tudom már ki találhatott ránk és nevezhette el a szigetet erről nekünk nem beszéltek. A sziget nem állt sokból csak egy kisebb városból, (ha lehet persze így hívni) na meg egy erdőből. Sem puszta sem hegy, sőt még egy kisebb domb sem volt. Csak egy sík terület egy hatalmas erdővel, ami a sziget kétharmadát borította. Nem volt szükségünk a terjeszkedésre vagy a földekre így sosem ment be oda senki. Vagyis nem egészen. Én ugyan is a tiltások ellenére is bementem. Az volt az én kis rejtekhelyem. Ott bújtam el a többiek elől és ott éreztem igazán szabadnak magam. Amiről a legtöbb falusi nem tudott az, az hogy az erdő közepe táján egy kisebb patak folydogált, ami szinte leválasztotta rólunk az erdő nagyját. Bár pataknak hívtam volt sajna olyan mély és széles, hogy sosem tudtam átmenni rajta a túloldalra. Szóval ezen a kis szigeten éldegéltem csendes és nyugodt életemet. Bár nem kedvelt mindenki azért volt egy-két barátom és egész jó életem volt. Jó és nagyon unalmas! Ne értsetek félre szerettem azt a helyet, de még is úgy éreztem el kéne mennem onnan valahova máshova. Valahová ahol több izgalom van. Viszont felénk kevés hajó járt és mi sem csináltunk semmit, ami hajóra emlékeztetett volna így nem volt kiút. Mint már említettem igazán nyugodt volt ott csak hát mindig ott van az a bizonyos 'DE'... gondjaink voltak ugyanis a sárkányokkal. Igen sárkányok. Egy varázslényektől hemzsegő világ elmaradhatatlan lakosai. A Mihine vagyis a zöldsárkány fészkelő helye a mi szigetünkön foglalt helyet. És mivel a patak túloldalán volt sosem tudtuk elpusztítani pedig sok bátor férfi vállalkozott eme nemes feladatra, hogy megszabadít minket a sárkányoktól. Gyakran raboltak ugyanis bárányokat vagy kecskéket, vagy éppenséggel embereket, ha úgy volt kedvük. Bár felvetődött az, az ötlet hogy a sárkányok őrzőjét hívjuk segítségül de sajna ő nem létezett. Azt rebesgették, hogy jóval a legöregebb lakosok születése előtt tűnt el és az óta nem látta senki sem. Szóval a sárkányok továbbra is megvadulva repkedtek szerte a világban és sehol sem volt egy kiválasztott, aki betölteni az üres állást. Gyors talpalóként a világban három féle őrző lehet: a született őrzők, az öröklöttek és a kiválasztottak. A született őrzők, általában ha elérik a megfelelő kort megjelenik a testükön egy jel és innen tudni, hogy ők bizony őrzővé lettek avatva. Az öröklött őrzőknél már általában minimum az egyik szülő vagy nagyszülő már volt őrző más szóval a családban öröklődik tovább ez a dolog. Utoljára pedig a kiválasztottak, náluk semmiféle őrzőre hasonló jel nincs és felmenőik között sem volt őrző. Ők általában azok, akik azokra a fajokra vigyáznak, amelyeknek még nincs meg a hivatalos őrzője. Őket gyakran hívják emiatt „hamisnak" vagy szimplán nem vesznek róluk tudomást. Nos, visszatérve az életemhez egyszer volt lehetőségem szembe találkozni egy őrzővel. Egy igazi született őrzővel. Bár az a nap nem volt valami fényűző... Aznap, mint mindig épp az erdőben voltam. Szaladgáltam játszottam, mint egy normális gyerek. Persze óvatosabb voltam a szokásosnál ugyanis költési időszak volt. A faluban lévő szülők igazán féltették a gyerekeiket és persze engem is, de nem tudtak vissza tartani. Szóval éppen az egyik fára másztam fel, amikor is a közeli bokor mozogni kezdet és én ijedtemben vissza estem a földre. Mivel a susogás csak nem maradt abba annyira megijedtem, hogy vakon elkezdtem befelé szaladni az erdőbe. Ne tessék elítélni csak 10 éves voltam és akkoriban sok mindentől féltem. Szóval, ahogy futottam át a rengetegen az utolsó pillanatban le tudtam fékezni mikor is a patak partjára értem. Mély levegőket vettem és leültem annak szélére. Néztem, ahogyan a vízben a halak szépen úszkálnak, és ahogyan a leveleket vitte tova a sodrás. Egyik oldalamról szokatlan zajt hallottam és az irányába fordulva megláttam egy tojást, amit kizárólag a fa gyökerei tartották vissza attól, hogy elsodorja az ár. Először nem tudtam mit tegyek, hiszen biztos voltam benne hogy Mihine tojás. És ha az anyja a közelben van, nekem el kellet volna tűnnöm onnan. Ehelyett közelebb mentem és egy botot ragadva elkezdtem kiszabadítani. Bő fél órámba telt mire kiszedtem a vízből és sárosan, na meg vizesen feküdtem el a fűben mellkasomhoz szorítva a kihűlt tojást. Nem tudom meddig lehettem, úgy de simán elaludtam. A szellő kellemesen fújt és a fű lágyan lenget körülöttem. Aztán egy erősebb és melegebb lehelet rázott fel és mikor kinyitottam a szememet nem bírta megmozdulni. A félelem lebénított. Egy teljesen kifejlet Mihine állt felettem és egyenesen a szemembe nézet. Zöld testét mintha egyfajta finomszálú moha fedte volna. Fején zöld színű szarvai olyanok voltak akár az ágak. És azok a szemek... Türkiz árnyalatú szemeit még mindig magam előtt látom, ahogyan becsukom a szemeimet. A félelmem mintha eltűnt volna. Pedig hosszúkás fején a szája szélesre volt nyitva és éles fogairól csurgott a nyál. Lassan ültem fel miközben végig őt néztem. Ő meglepően, de elkezdett hátrálni majd becsukta a száját. Kezeimmel felé nyújtottam a tojást, amit olyan gyengéden vett el mintha csak egy tollpihe lenne. Könnyed mozdulattal átugrott a patakon majd még egyszer visszanézet rám végül teljesen eltűnt az erdőben. Annyira izgatott lettem, hogy egyből elkezdtem visszaszaladni a falu irányába. El akarta mondani mindenkinek milyen csodálatos állat a sárkány. Milyen fenséges, milyen szemet kápráztató milyen gyengéd. Ezeket a dolgokat pörgettem át újra és újra a fejemben, hogy hogyan is fogom ezeket előadni. De amikor kiértem az erdőből minden örömöm elszállt. A házak lángokban álltak. Rengeteg ember a saját vérében feküdt a földön mozdulatlanul ki egyben ki darabokban szétszórva. Csak álltam és nem tudtam feldolgozni mit látok. És akkor pillantottam meg azt az őrzőt. Lucas P. Johnson. Tisztán emlékszem mindenre vele kapcsolatosan. A főnixek őrzője volt és azoknak a lángjával gyújtott fel mindent. Önelégülten nézte, ahogyan az emberek életükért könyörögnek és szenvednek sérüléseik miatt. Az emberei elkaptak és a kinézetem miatt egyből megtetszettem neki. Szürke hajam és szürkés-kékes szemeim igazán különlegesnek számítottak már akkor is. Bár a faluban rengeteg embernek volt szürke haja hisz nálunk ez teljesen megszokott volt. Ő még is engem választott. Felvitt a hajójára és úgy kezelt, mint valami féle trófeát. Hányingerem volt tőle, de nem volt erőm küzdeni. A lelkemet összetörte az, amit láttam, és hogy utána még így bántak velem. Csak egy gyerek voltam még is hamar felnőttem. Mikor kikötöttünk egyik vásárból a másikba vitt és árulni kezdett. Szerencsémre nem igazán volt olyan, aki eleget tudott volna fizetni értem így sokáig csak kirakati dísz voltam. Az emberek jöttek és megcsodáltak. Sokan kételkedtek a hajszínem valódiságában vagy abban, amit én mondtam nekik. Segítségért könyörögtem, de senkit sem érdekelt. Aztán egyik este sikerült megszöknöm. Egészen a mólóig jutottam, de addigra már egy hajó sem volt ott. A lámpások égtek és az esti levegő miatt reszkettem annyira fáztam. Térdre estem és csak sírtam. Nem volt kiút, pedig én csak haza akartam menni. Remélve hogy csak képzelődtem és mindenki él. Hogy mindenki vár engem vissza. Amikor már a könnyeim is elapadtak és csak szipogtam a fadeszkákon akkor jött a megmentőm. Ajna, akinek, a nevének a jelentése és a foglalkozása is cseléd volt. Megsajnált és magához vett. Ahogyan a karjaiban vitt a kastély felé végre megnyugodtam. Mély álom jött a szememre. Biztonságban éreztem magamat. Tudtam, hogy többé senki sem bánthat. Másnap a kastélyban ébredtem és Ajna, mint kiderült a kentaurok őrzőjének dolgozott és éppen neki könyörgött hadd maradhassak. Az ajtóból néztem, ahogyan térdre esve könyörög és megtesz mindent, hogy ne küldjenek el engem. És akkor találkoztam vele is.

- Wow, de szép a hajad! – Hangja vidáman csengő volt és energikus. Felé nézve még fel sem ocsúdtam mikor fojtatta. – Leszünk barátok? – És kezét felém nyújtotta. Apja minket nézett és lágyan elmosolyodott.

- Üdvözöllek az udvarban ifjú szobalány. Mond csak mi a neved? – Lépett közelebb és maga mögé lökte fiát. Ajnára néztem, aki biztatóan mutogatott. Kihúztam magamat és mély levegő vétel után kinyögtem.

- Uma! A nevem Uma. – És ő erre rám mosolygott. Megsimogatta a fejemet, amit aztán ruhájába törölt. Karon ragadta fiát és visszament a kastélyba. Én néztem, ahogyan eltűnnek a hatalmas épületben. Az én új otthonomban. Ajna odaszaladt hozzám és szorosan átölelt. Sírt, de nevetett. Én is sírtam. Még is tudtam, hogy a boldogságtól és a megkönnyebbüléstől sírunk mindketten.