Farkasüvöltés //BEFEJEZETT//

5. Fejezet: Első lépés

Sziasztok! Az előző rövid után végre hoztam egy hosszabb fejezetet, remélem, tetszik Nektek, s megszántok pár kommenttel :)

Jó olvasást.

Love ya :*

(Lyndy)

Már október elején jártunk, mikor végre egészen jól hozzászoktam a hétfői délutánokhoz. Dupla gyógynövénytan felkészítő óra után dupla alapórám volt ugyanebből a tantárgyból, így borzasztóan lefáradtam a négy gyógynövénytan órától, azon a borús napon mégsem éreztem magam fáradtnak.

Szerencsére Bethany nem vette fel a felkészítőt ebből a tantárgyból, így volt egy kis nyugtom, mielőtt megérkezett volna a griffendéles bagázzsal együtt, ugyanis ez egyet jelentett azzal, hogy hallgathatom az újabb Remus-Lupin-miért-nyúzott elméleteket, ami már lassan az álmaimat is kitöltötte, annyit beszélt róla legjobb barátnőm. Volt egy kis szünet az elméletfelállítások között, mikor annak részleteit boncolgatta, vajon Evans és Potter össze fognak-e jönni, és vajon a lány miért mondott igent a milliomodik randimeghívásra, ha azelőtt mindig elutasította. Nem nagyon érdekelt a griffendélesek élete, de esküszöm megörültem, hogy végre másról is hallok, mint a Lupin-fiúról.

- Szió - ugrabugrált mellém Beth.

Egy négy fős munkaasztalnál álltunk, ahova csatlakozott hozzánk Mark Warrington és Evan Rosier. Evan szokásos ha-akarod-ha-nem-meghódítalak mosolyát öltötte magára, ahogy meglátott. Roxforti egyenruháját viselte, zöld nyakkendője lazán lógott a nyakában, talárját karján hozta, ami egy jól átgondolt döntés volt, ugyanis tisztában volt vele, milyen jól néz ki ingben. Barna haja pont olyan hosszú volt, hogy minden lány arról álmodozzon, milyen lehet beletúrni, két centis bajsza és szakálla pedig tökéletes összhangban voltak, így mégsármosabbá téve őt.

- Rég láttalak, Layton - kacsintott rám.

- Oh, Merlin, mit vétette, amiért el kell viselnem? - csusszant ki a számon az első gondolatom, amint megláttam.

- No, ne legyél goromba - gúnyolódott mosolyogva, csíntalan szemekkel.

- Evan, hagyj már békén, könyörgöm - hagytam figyelmen kívül a tanárnő köszöntését és első szavait.

- Nem tagadhatod, hogy még mindig érzed a pezsgést - hajolt közelebb, s úgy suttogott.

- Nem tagadok én semmit - feleltem suttogva. - Mert nincs mit tagadni, ahogy pezsgés sincs. Szakítottunk, törődj bele, Rosier.

Evan Rosierrel két és fél évig alkottunk egy párt, szinte már legendás példa-párnak számítottunk a mardekárosok szemében. Olyannyira elterjedt a dolog, hogy a Layton és a Rosier családok már az esküvőt tervezték. Bármit mondjon is Beth, szerettem Evant, de néha a szerelem nem elég, így véget vetettem a kapcsolatunknak. Evan azóta is jár utánam, de Potterrel ellentétben ő ezt tudja feltűnésmentesen, elegánsan és ha kell, poénosan művelni, amiért hálás vagyok, mert ha Potter-módon csinálná ezt, én nem lennék olyan türelmes, mint Evans, és már rég átkot küldtem volna Rosierre.

- Hatos munkaasztal, hallanak maguk engem? - förmedt négyesünkre a professzor asszony.

- Elnézést - szabadkoztam mindannyiunk nevében.

Sajnos nem büntettek bennünket azzal, hogy külön asztalhoz küldtek, bár én elég hálás lettem volna érte. A dupla óra nevetéstől hangosan telt, ami természetesen a Tekergők asztala felől jött, s ezért Bethany teljes figyelmét lekötötte az ottani sutyorgás. Míg Mark, Evan és én közösen dolgoztunk a indacus toxicus virágának megszerzésén, addig Beth az információbeszerzésen munkálkodott, s nagy lelkesen számolt be a legfrissebb pletykákról az óra végén. Ugyan képes lettem volna vacsora után azonnal bedőlni az ágyba, és egy pillanat alatt álomba merülni, de fogadalmat tettem magamnak év elején, hogy minden nap megcsinálom az aznap feladott házi dolgozatokat és feladatokat, így nem fogok lemaradni és kapkodni a vizsgára. Így hát egy gyors vacsora után magányosan indultam el a könyvtár felé. Szerencsés nap volt az aznapi hétfő, mert csak bűbájtan felkészítő órára kellett írnom egy esszét, amivel egy-két óra alatt kész is leszek a tervek szerint.

A könyvtár csendes és majdnem üres volt, csupán néhány olyan elvetemült gubbasztott a helyiség közepén elhelyezett hosszú asztalnál, és körmölt szorgalmasan, vagy épp egy könyvbe temetkezett. Beletelt pár percbe, mire végre megtaláltam az általam keresett szakirodalmat, s helyet foglaltam az asztal egyik végén. Egyre csak hajtogattam magamnak a bonyolult körmondatok láttán, hogy nem szabad feladnom, mikor valaki megköszörülte a torkát mellettem, majd suttogva hozzám intézte szavait.

- Bocs, leülhetek?

- Persze - intettem fel sem pillantva a sorok közül. Az illető velem szemben foglalt helyet, de már nem volt annyi erőm, hogy elgondolkozzam rajta, vajon miért nem választotta akármelyik másik helyet, hiszen volt vagy száz üres szék mindkét sorban.

- Ütközős lány! - szólalt meg pár percnyi néma csend után, hangja felismeréstől csengett. Felpillantva jutott el csak tudatomig, hogy Remus Lupin ül velem szemben egy vaskos könyv és egy kitöltésre váró pergamen társaságában. Arra utalt, mikor szeptember első tanítási napján a Nagyterem előtt egymásnak rohantunk.

- Hívhatsz Lyndynek is - mosolyogtam gunyorosan.

- Ne haragudj - kapott a fejéhez, mintha csak realizálta volna, hogy megsértette az ismerkedési etikettet. - Remus Lupin vagyok - nyújtott kezet ügyelve, nehogy felborítsa a tintatartókat.

- Tudom - fogadtam el a felém nyújtott jobbot. - Lyndy Layton - mosolyogtam. - Amúgy együtt járunk bájitaltan felkészítőre, és pár alap tárgyra is.

Kézfogásunk rövid volt, határozott, mégis valami különös érzés támadt bennem. Jobb kedvem lett és mindenáron mosolyogni akartam.  

- Nem igazán szoktam körbenézni, kikkel vagyok egy osztályban, ne haragudj - kért elnézést már másodszorra.

- Én is csak Beth barátnőm miatt tudom, nyugi - rántottam meg a vállamat. - Ő a megszállottatok - magyarázkodtam, és még én voltam az, aki kínosan érezte magát annak ellenére, hogy neki mondtam azt, hogy valaki odavan a baráti társaságáért.

Csend telepedett ránk, s én egy mosollyal lezártnak tekintettem a beszélgetést, majd visszatértem a beadandómhoz. Az óra ütemes kattogása és a pennák sercegése voltak az egyedüli hangok, melyek megtörték a ránk telepedő csendet.

- Mit írsz? - szólalt meg újra megtörve a kínos csendet. Ugyan már lezártuk a beszélgetést, mégis úgy éreztem, mintha mondanom kellene valamit.

- Bűbájtan felkészítő - intettem a könyvre, miközben elhúztam a számat. - A geminio bűbáj működésének elvei és összetétele címmel. Tudom, nagyon izgi - nevettem fel röviden-kínosan.

- Geminio? - kérdezett vissza. - Érdekes lehet, találtál már róla valamit?

Így történt, hogy először rendes beszélgetésbe elegyedtem Remus Lupinnal, a Tekergők egyikével. Este tíz óra volt már, mikor a könyvtárosnő ránk szólt, hogy végre mi is menjünk a hálókörletünkbe. Egy-két óra helyett négy órába telt, mire befejeztem az esszét, s Remusnak köszönhetően élveztem is a megírását.