Sziasztok! Meg is érkeztem a következő fejezettel, ami már az utolsók között van, ezen kívül szerintem egy vagy két rész lesz még maximum.
Jó olvasást, sok-sok kommentet várok, és persze teljen jól a nyári szünetetek! :)
Love ya :*
(Remus)
Sirius ártatlansága, a család újra egyesülése meghozta a rég vágyott boldogságot hozzánk is - a nap ugyanúgy sütött, a ház mégis világosabbnak tűnt. Merlin jókedvében lehetett 1994-ben, mikor kiosztotta a lapokat, kivel mi fog történni az évben, ugyanis rám is mosolygott a szerencse egy jól fizető, új állásban megnyilvánulva. Ott hagytam a tanári állást, bár mérhetetlenül hálás voltam Dumbledore-nak a lehetőségért, és már nyár közepén munkába álltam, és szerencsére közel volt otthonunkhoz is, így gyakrabban láthattam Lyndyt is.
Az élet kezdett jobbra fordulni, minden a helyén volt, amennyire csak lehetett. Talán egy valami volt, ami hiányzott kettőnknek, vagyis én egyre többet gondoltam rá, de nem mertem szóba hozni feleségemnél. Egyik este azonban erre is kínált az élet megoldást, mintha csak hallaná Merlin a gondolataimat.
- Remus! - rontott be egyik éjjel Lyn az ajtón zihálva. Úgy emlékeztem, hogy péntekenként rövid műszakja van és már otthon lesz négy körül, így én is ezt intéztem munkahelyemen, de Lyndy egész délután nem jelent meg. Elgondolkoztam azon is, hogy esetleg említette-e, hogy kivételesen estére ér csak haza. Nem tudtam mire gondolni, de végül megvártam otthon.
- Lyn, már úgy aggódtam érted! - tettem le a pohár bort, aminek társaságában feleségemre vártam, és kisiettem az előszobába.
- Nem fogod elhinni, mi történt velem! - vigyorgott teli szájjal, arca piros volt, a futástól, mellkasa egyenletlenül emelkedett és süllyedt, ahogy kapkodta a levegőt.
- Jól vagy? - furcsálltam.
- Több mint jól! - nevetett lihegve, és levette kabátját, felakasztotta a fogasra, majd a nappaliba húzott a kanapéra. - Remus én... Azt se tudom, hol kezdjem!
- Talán az elején - javasoltam és még mindig nem tudtam hova tenni a viselkedését.
- De nem tudom, hol van az eleje! - nevetett megint, én pedig egyre jobban össze voltam zavarodva, fogalmam sincs, mi lehet mondandójának tárgya. Az nappali közepén álló dohányzóasztalra pillantott, amin a borospoharam állt, gyorsan odakapott és felhajtotta az egészet, hogy aztán felpattanva járkálni kezdjen a helyiségben. Magassarkú cipőt viselt, hozzá egy fekete, élére vasalt nadrágot, amibe betűrte bő, de ízléses, fehér blúzát. Most cipője hangosakat koppant a padlón, barna haja csak úgy lobogott utána.
- Nyugodj meg, Lyn - nevettem fel most már én is, bár még bizonytalan és kíváncsi voltam, de tudtam, ha nevet, baj nem lehet. De Lyndy nem lassított, csak gondolatai között kutatva rótta a hosszokat a nappali egyik falától a másikig, mire én is felálltam, elé léptem, és karját leszorítva megcsókoltam. Megszeppent eléggé ahhoz, hogy megálljon egy pillanatra. - És most gyere, ülj le szépen, és mondd el nekem, mi történt.
- Találkoztam valakivel - szorította meg izgatottan a kezemet, miután helyet foglaltunk. - Kijöttem a kórházból éppen, mikor belefutottam egy lányba. Pontosabban ő futott belém - nevetett fel belemélyedve az emlékekbe. - Merlinre, Remus, bár láttad volna, olyan gyönyörű!
- Milyen lány? - ráncoltam a szemöldökömet.
- Egy kislány, tíz éves. Szegény ruhái mind szakattak, másoktól örökölte, vagy ilyesmi, szinte semmije sincs! Az Orfi lakója, és... Nézd csak! - nyúlt be zsebébe és egy tucat képet húzott elő, hogy aztán egyesével megmutogassa.
Mindenki csak Orfiként emlegette a Mágiaügyi Minisztérium által fenntartott árvaházat a mágusgyermekeknek, de mindig is kevés lakója volt, mert általában maradtak a kicsiknek felelős hozzátartozói. A kislány esetében viszont nem.
A képeken egy vörös, kócos hajú kislány ült kopott, régi ruhákban, csillogó szemekkel, nagy mosollyal.
- Ezt most nem értem... - De, pontosan értettem, csak azt akartam, hogy Lyndy mondja ki. Szívem hevesen vert az izgatottságtól.
- Belém futott ez a kislány, hebegett-habogott, de amint összeszedte magát, rájöttem, milyen talpraesett. Végül nagy nehezen rá tudtam venni, mondja meg, hova vihetem haza, így visszavittem az Orfiba. Kérte, hogy maradjak, játsszunk kicsit, így maradtam, és úgy elrepült az idő - mesélte teljes extázisba esve. - Aztán találkoztam Mrs. Wayattal, aki az Orfi igazgatója, és beszélgettünk kicsit, ő adta a képeket is. Remus, ennek a kislánynak nincs senkije, és... - vett egy nagy levegőt, és a szemembe nézett. - ...és szerintem mi megadhatnánk neki mindent...
- Lyndy... - kezdtem volna bele, bár nem tudtam, mit is akarok mondani neki, de hamar félbeszakított.
- Kérlek, Remus - csúszott közelebb és letette elénk az asztalra a képeket szépen egymás mellé. - Csak gondold át - szinte könyörgött, hiszen nem mondtam neki soha, így nem is tudhatta, mennyire vágyom rá, hogy mi ketten szülők lehessünk. - Minden klappolna! Van mindkettőnknek jó állása, ami pénzben és időben is megfelelne, hamarosan a kislány megkapja a roxforti levelet valószínűleg, és így lenne hova hazajönnie, szép ruhái, játékai...
- ...szülei, akik szeretik - Ezúttal én vágtam közbe.
- Igen! - szinte majdnem elsírta magát örömében, ahogy ezt kimondtam.
- Mi a neve? - vettem kezembe az egyik képet, amin egy kis kék ruhácskát viselt és nagy mosolyt villantott a kamerára.
- Luna - ejtette ki a nevet, mintha csak valamiféle csodáról beszélne.
Hirtelen felpattantam, s egy pillanattal később az egész üveg borral tértem vissza és egy új pohárral. Mindkettőbe töltöttem, majd egyiket feleségem kezébe adtam, a kislány képeit pedig kettőnk közé helyeztem a kanapéra.
- Akkor csináljuk - mondtam ki poharamat emelve. - Lunára.
- Lunára - mosolygott Lyndy könnyáztatta szemekkel, s magasba emelte poharát, majd hozzám hajolva forrón megcsókolt.
Igen, tényleg volt okunk ünnepelni: Ha minden jól megy, lesz egy kislányunk!
ŞİMDİ OKUDUĞUN
Farkasüvöltés //BEFEJEZETT//
Hayran Kurgu//Harry Potter fanfiction: Remus Lupin/saját szereplő párosítás// Lyndy Layton már születésétől kezdve vérbeli hollóhátasnak nevelték, s ő szófogadó lány volt mindaddig, míg a Süveg máshova nem osztotta be. Ekkor jött rá a lány, hogy a saját feje ut...
