Farkasüvöltés //BEFEJEZETT//

21. Fejezet: Botrány

Sziasztok! Ismét egy hosszabb fejezettel érkeztem Nektek, remélem tetszik. Ha tetszett, kérlek, kommenteljetek, az visz előre, hogy ezeket a hozzászólásokat olvashatok, ez motivál, ihletet ad. Szóval várom szeretettel a véleményeket, jó olvasást.

Love ya :*

(Lyndy)

Úgy éreztem, kiteljesedtem, tökéletes volt minden - Bethanyval minden rendben volt, Remus szeretett, és én is őt viszont, ennél már csak az lett volna jobb, ha nem kell titkolnunk szerelmünket. Nem azzal volt bajom, hogy nem tudta az egész Roxfort, hanem hogy még a barátainknak sem mondtuk el, úgy gondoltuk, így biztonságosabb. Bár valójában fogalmam sem volt, mit vagy kit védünk ennyire.

Az idő egyre melegebb volt, így a diákok nagy része az udvaron ütötte el az idejét azon a szép, napsütéses szombati napon. Ugyan még csak március vége volt, de az idő mintha megbolondult volna: teljesen felforrósodott, s nyugodt szívvel teríthettem vállam helyett a fűre taláromat, hogy aztán Beth-szel azon hasalva beszélgessünk. Barátnőm éppen egy almát szeletelt fel kettőnknek, miközben azt ecsetelte, mi mindent fog csinálni a nyáron, és hogy reméli, én is vele tartok, mert nagy bulit fog csapni, és véleménye szerint mindkettőnkre ráfér, hogy összeszedjünk egy srácot. A gondolatra hirtelen görcsbe ugrott a gyomrom.

- Figyelj csak, Beth - köszörültem meg a torkomat, és felnyomtam magam, majd feltérdelve a sarkamra ültem. - Mondanom kell valamit - Igen, el akartam mondani. Azt akartam, hogy tudja, hogy végre megoszthassam valakivel az örömömet, hogy végre ne legyek egyedül ezzel a felszabadító, elsöprő érzéssel.

- Oké - ült fel barátnőm is, amint meglátta, milyen komolyan nézek le rá. Arany fürtjeit ma laza copfba fonta, száján vérvörös rúzs virított. - De ugye nincs gáz...?

- Nem, dehogy is - nevettem kicsit megkönnyebbülten, vagy hogy levezessem a feszültségemet. - Igazából jól vagyok... Több, mint jól.

- Oké - grimaszolt mosolyogva. - Most már kíváncsi vagyok.

- Oké - vettem egy nagy levegőt. - Van valakim...

- Úúúú, annyira tudtam! - visított fel tapsikolva. - Mondj el mindent! - követelte azonnal a kezem után kapva.

- Rendben - nevettem fel. - Igazából nem is tudom, hogyan történt, de szépen lassan megkedveltem. A könyvtárban találkoztunk először szemtől szemben még szeptemberben. A mi évfolyamunkba jár, de valahogy még nem keresztezték útjaink egymást - meséltem mosolyogva, és én is meglepődtem, mennyire jól esett beszélni róla.

- De milyen ő, vagy kicsoda? - vigyorgott izgatottan.

- Magas, szőkésbarna haja van, világosbarna szeme, és nagyon intelligens meg vicces - áradoztam. Nem hittem volna, hogy valaha így fogok beszélni, sőt korábban megvetettem az áradozó, szerelmes libákat. És most én is ilyen lettem.

- Azta!

- Igen - pironkodtam. - Azt hiszem, nagyon beleszerettem - somolyogtam.

Beth már nyitotta volna a száját, hogy kérdezzen valamit, mikor valamit meglátott mögöttem, s belefojtotta a szót. Kénytelen kellettem hátra nézni, hogy megtudjam, mi volt olyan érdekes, hogy elvonja legjobb barátnőm figyelmét rólam és a szerelmi életemről, mellyel mindig is túl sokat foglalkozott. A Roxfort nagykapuján négy srác lépett ki: a Tekergők. Igen, tudhattam volna, hogy a Nagy Sirius Black érkezése ilyen fontos.

De aztán rájöttem, miért is bámulja ilyen leplezetlenül a srácokat Beth: azért amiért a körülöttünk ülők többsége mind. Egy Mardekár egyenruhát viselő, fiatalabb lány tartott határozott léptekkel a négy griffendéles felé, s az egész udvar jól tudta, az ilyenek soha nem végződnek jól.