Farkasüvöltés //BEFEJEZETT//

19. Fejezet: Roxmorts

Sziasztok! Ismét egy rövidebb fejezetet sikerült összehoznom, bocsika, de szerintem nem fogtok panaszkodni ;-) Mivel ez mindkét főszereplőnk szemszögéből egy fontosabb fejezet, így meglepetésképpen mindkettejük szemszögéből írtam egy kicsit.

Na, nem húzom a szót, jó olvasást drágáim, és várom utána a kommenteket, véleményeket :)

Love ya :*

(Remus)

Én magam is meglepődtem, milyen nyugodtan tudtam kinyögni a szavakat, mellyel randevúra hívtam Lyndyt, s örültem, amiért kívülről oly' magabiztosnak tűntem, de belül éreztem, hogy remeg a gyomrom, s izzadta a tenyerem.

Aztán igent mondott. Tudtam, hogy így lesz, hiszen a levele után igen csak meglepődtem volna, ha nemet mond, mégis megkönnyebbülten lélegeztem fel igenje hallatán. Aztán ott maradtam, beszélgetni kezdtünk. S talán most először beszélgettünk az iskolától teljes mértékben független témákról. Megtudtam, hogy a házától függetlenül a kedvenc színe a zöld, a sminktől magabiztosabbnak érzi magát, elmondta, hogy öten vannak testvérek, s rajta kívül mindannyian hollóhátasok, titokban imád mugli szerzőktől regényt olvasni, kedvenc állata egyáltalán nem mágikus, az oroszlán és egyszer el akar jutni a Grand Canyonba úgy, hogy nem visz magával semmilyen mágikus eszközt, még a pálcáját sem.

Az a bizonyos roxmortsi hétvége nem sokkal később el is érkezett: 1978. január 14., szombat. Szombatig minden nap találkoztunk és beszélgettünk, s azon kaptam magam, hogy lassan mindent tudtam a lányról.

Az iskolai egyenruhát viseltem nyakkendő nélkül, meleg utazótalárral, mikor megbeszélt mellékutcában vártam lent a faluban Lyndyt. Nem kellett sokat várakoznom, a pirospozsgás arcú lány hamar megérkezett. Sötétbarna utazótalárját szorosan maga köré vonta, kivételesen egy szolid sminket tett fel - ami szerintem sokkal jobban kiemelte gyönyörű arcát -, s barna fonatát a fejébe húzott csuklya alá rejtette, amire ráült a szépen szállingózó hó. Egyszerűen csak gyönyörű volt.

(Lyndy)

Fejembe húzott csuklyával, egész nap Remusszal róttuk Roxmorts utcáit. Nem mondtuk ki, de mindketten féltünk tőle, hogy valaki észrevesz minket, hogy egy mardekáros és egy griffendéles együtt töltik a napot, de végül semmi ilyen nem történt, ami jobb is, mert szerintem még nem voltunk felkészülve rá, hogy egy ilyen kérdéssel, problémával foglalkozzunk.

Elmentünk vajsört inni, megnéztük a Szellemszállást - mondjuk csak azért, mert azt messze elkerüli mindenki és kettesben lehettünk -, és bejártuk majd' az egész falut.

Délután, mikor már elkezdett sötétedni, visszatértünk a találkozási pontra, ahol csak ketten lehettünk, s ahol befejezhettük ezt a napot - ahol elbúcsúzhattunk.

Ott álltunk, csak ő meg én, a januári hóesésben, Roxmorts egyik eldugott kis utcájában, ahova senki nem téved, s csak mosolyogtunk. Abban a pillanatban nem számított a múlt, hogy min mentünk keresztül, vagy hogy a két ellenséges ház tagjai vagyunk - csak mi számítottunk. Ő meg én.

- Bár itt maradhatnánk - szólalt meg halkan egy idő után, s borostyánszín szemeivel egyenesen enyémbe bámult, amitől oly sokadszorra is képes voltam megremegni, s a gyomrom görcsbe rándult.

- És mit csinálnánk itt a hidegben? - kuncogtam.

Éreztem, hogy egy olyan kérdést tettem fel, melynek hatására mindkettőnk elméjébe valami olyasmi kép jelent meg, ami túl intim lett volna még mindkettőnknek. Fene abba az élénk fantáziámba! A levegő felforrósodott, szívem ütemes dobbanásait éreztem az ereimben, s a testem minden porcikájában.

Számításaim teljes ellentéte történt: Remus arcáról lehervadt a mosoly, láttam rajta, hogy hevesen veszi a levegőt, ahogy ott állt előttem egy lépésre, az én hátam pedig majdnem a ház falához ért. Hirtelen lendült előre, s bal tenyerét a falnak vetette, mire én megijedtem, s hátráltam egy fél lépést, aminek következtében hátam szorosan a falhoz préselődött. Ajkai erősen nyomódtak enyémhez, s egy pillanatig semmi nem történt, csak ízleltem a hideg ellenére is forró és puha száját. Jobb kezét megéreztem derekamon, amint közelebb von magához, míg lapockám még mindig a falat simította. Majd ajkai szétváltak, s enyéim automatikusan követték, hogy aztán félúton gabalyodjanak egymásba nyelveink. Remus torkából, a csókot nem megszakítva egy halk nyögéssel vegyített morgás tört fel, amiről eszembe jutott, mi is ő valójában.

Féltem, hogy ez elborzaszt majd, vagy megijedek tőle, de akkor ott, csak belemosolyogtam csókunkba, s remegő lábaimmal tettem egy apró lépést felé, hogy még közelebb legyek hozzá, karjaimat felcsalva átkaroltam nyakát, s erre érkezett meg feleletként Remus másik karja is, mellyel átölelt, s teljesen egybeolvadtunk.

Már ekkor, a kapcsolatunk hajnalán tudtam, hogy mennyire magába bolondított ez a srác és hogy nagyon közel vagyok hozzá, hogy szeressem feltétel nélkül, s szembeszálljak érte mindenkivel. De akkor, ott erre egyáltalán nem gondoltam, csak élveztem az oly régóta vágyott pillanatot.

Vele.