Farkasüvöltés //BEFEJEZETT//

17/2. Fejezet: Tűzijáték

Sziasztok! Egy hosszabb, s talán az eddigieknél pozitívabb résszel jelentkezem innen, a vizsgaidőszak elejéről :D

Jó olvasást, várom a kommenteket szeretettel.

Love ya :*

(Remus)

A Karácsonyi Bál után úgy hatott, mintha minden lelassult volna. Miután Lyndy otthagyott, én is szó nélkül távoztam a bálról a hálókörletembe, ahol pakolással ütöttem el az időt, mivel aludni nem tudtam. Ahogy hajtogattam a ruháimat, lefoglaltam a kezeimet, azon gondolkoztam, hogy viszontláthatom karácsonykor a húgomat, Rebeccát, aki a félév során Európát járta be. Igyekeztem elnyomni a fájdalmat, amit az elutasítás okozott, és inkább a téli szünetre koncentráltam. Már előzőleg megvettem a karácsonyi ajándékokat, és alig vártam, hogy átadjam őket, s lássam legalább az ő arcukon a boldogságot, ha már az én szívem darabokban hever Lyndy lábai előtt.

Mire a srácok feljöttek a hálókörletbe, végeztem mindennel, csak a holnapi ruhám volt kint az ágyam végében álló komódon, s én úgy tettem, mint aki alszik - nem volt kedvem magyarázkodni, hogy miért és hova tűntem. Főleg úgy, hogy senki az egész Roxfortban nem tud rólunk Lyndyvel. Bár nincs sok tudnivaló, hiszen nem történt semmi, de mégis úgy érzem, mintha lenne egy közös titkunk, valami furcsaság kettőnk között, amit nem mondhatok el senkinek. Még a Tekergőknek sem.

A vonatút részemről sokkal csendesebben telt, mint általában szokott - úgy tettem, mint aki olvas, pedig folyton csak a Layton lány járt a fejemben, és az, hogy ő is itt van a vonaton. De nem találkoztunk, s a peronon sem láttam már, csak távolodó alakját, ahogy elhagyja a 9 és 3/4 vágányt.

Nagyot sóhajtottam, majd elszakítottam az immár üres, tömör faltól tekintetemet, és a szüleimre néztem, akik nem messze tőlem álltak, s rám vártak. Elhatároztam ott helyben, hogy nem fogok keseregni a lány miatt, hanem mindent megteszek, hogy az egyik legjobb karácsonya legyen a Lupin családnak.

És tényleg, mintha tökéletes lett volna: Rebecca hatarért, s be nem állt a szája, szüleim pedig olyan boldogok voltak, hogy azt se tudtam, ez lehetséges. Becky hófehér bőre most napbarnított színben pompázott, s mosolya a füléig ért, annyira boldog és teljes volt. Arról mesélt, miket látott, merre járt, s hirtelen én is kedvet kaptam hozzá,hogy egy kis szabadságot vegyek ki a saját életemből.

Összességében a téli szünet csendes és mozdulatlan volt. Az egész szünetet otthon töltöttük mind a négyen - apánk is szabadságot vett ki erre a két hétre, hogy végre együtt lehessünk kicsit. Társasjátékoztunk, olvastunk, beszélgettünk - s ez így volt tökéletes. Számomra csak a Lyndy hiányzott a tökéletességhez, de végül meggyőztem magamat, hogy ennek így kellett lennie, hiszen Lyndy Evan Rosierrel jár, egy olyan pletykát is hallottam, hogy már jegyesek, így hát nekem semmi keresnivalóm az életében. A szünet alatt eljutottam odáig, hogy elnyomjam magamban a lány iránti sóvárgást, amit a farkas énem nem igazán tolerált, s így volt pár álmatlan vagy épp rémálommal fűszerezett éjszakám, ami után a saját verejtékemben fürödve ébredtem. Holott a farkas már menthetetlenül belezúgott Lyndybe, én el tudtam nyomni az érzelmeket a lány iránt, de persze a farkas miatt mindig fontos lesz.

Eldöntöttük, hogy Szilveszterkor, mikor az óra éjfélt üt, az egyetlen nagykorú varázsló a családban, apa a pálcájából tűzijátékot fog fellőni a csillagok közé, hogy ezzel köszöntsük az újévet. Ez azért volt nagy szó nálunk, mert mi nem szoktuk ünnepelni az újévet, hiszen nem változik semmi - de most kivételt teszünk a család újraegyesüléséért.

- Kitöltötted a pezsgőket már, Remus? - ugrabugrált körbe Becky türelmetlenül. - Már csak három perc van hátra!

- Igen, itt vannak már - nevettem fel látva, hogy bár sok emberrel találkozott, sok mindent látott, ugyanolyan gyerek maradt. - Tessék, vidd ki őket a verandára. Anyáék már kint vannak?

- Igen, csak rád várunk, nagyokos - vette el a tálcát, amin négy, pezsgővel teli pohár állt.

- Jól van - nevettem fel, és el is indultam húgommal kifele. Már majdnem kiléptünk az ajtón, mikor kopácsolást hallottam, s megtorpantam. A konyhaablakban egy bagoly ült. - Menj csak, Becky, megnézem, kihez jött a bagoly, és én is megyek, okés?

- Rendben - felelte. - De le ne maradj.

- Semmiképpen - ígértem, majd az ablakhoz siettem. Tényleg nem akartam lemaradni a családi eseményről. - Na, gyere, te dög - mondtam neki, s ablakot nyitottam. A madár odatartotta a lábát, s amint megszabadítottam csomagjától, se jutalmat, se semmit nem kérve, ismét útra kelt.

A borítékon szép, kacskaringós, nyújtott, tisztán olvasható betűk álltak. Ismerősnek tűntek, de nem tudtam volna megmondani, honnan. És az én nevem állt rajta, nekem szólt.

Tudtam, hogy éjfél van pillanatokon belül és hogy a család számít rám, de a kíváncsiságom és az a furcsa megérzés a gyomromban, nem hagyott nyugodni - muszáj volt kibontanom.

Drága Remus!

Számtalanszor nekiültem már, hogy megírjam ezt a levelet Neked, de valahogy soha sehogy sem lett elég tökéletes ahhoz, hogy elküldjem. Végül elhatároztam, hogy nem érdekel, milyen lesz, megírom, és kész.
Hallottál már az Őszinteség Percéről? Ez egy olyan perc, mikor teljesen őszintén, a következményekre nem gondolva mindent elmondasz, ami a szívedet és a lelkedet nyomja. Rájöttem, hogy nekem most erre van szükségem, és mivel szemtől szemben nem biztos, hogy eléd tudnék állni, így hát levelet írok. Tehát ez következik most: az én Őszinteség Percem.
Nem tudom, hogyan mondjam úgy, hogy ne váljak a szemedben egy kukkolóvá, de már jó ideje figyellek. No, nem kell semmi komolyra gondolni, hogy követlek, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak... megfogtál. Közös órákon, no meg a kutatómunkánk során, ha egy helyiségben vagyunk, nem tudom megállni, hogy rád ne pillantsak. Már egy ideje tudom, hogy mit érzek irántad, de meggyőztem magam, hogy ez csak egy fellángolás azért, mert magányos vagyok. A kutatómunka során már megismertelek annyira, hogy tudjam, most a fejedet rázva felhorkantasz, és azt mondanád nekem, hogy "Hiszen ott van neked Rosier". Nem, Remus, már nincsen. Evan Rosier nem fog visszatérni az iskolába és amiatt, amit tett, az életembe sem.
És azon az éjjelen, a Karácsonyi Bálon... Oh, Remus, hogyan mehettünk el egymás mellett ennyire? Ahogy néztél a bál alatt, felperzselődtem a pillantásod alatt, és legszívesebben megkértelek volna, hogy legyünk csak mi ketten, ezért is szóltam a többieknek, hogy kimegyek egy kicsit levegőzni - egyedül. És kint a hidegben, egyáltalán nem fáztam a kis ruha ellenére sem azért, ahogyan rám néztél. Mindig is ilyen pillantásra vágytam, hogy valaki így nézzen rám. Meg akartalak csókolni. Olyan nagyon meg akartalak csókolni, hogy belefájdul a szívem, ha rágondolok. De nem tettem meg, mert nem akartam senkit megcsalni, vagy átverni. Így ott hagytalak, és elmentem megkeresni Evant, hogy elmondjam neki: nem szeretem és mással szeretnék lenni. Mire megbeszéltem ezt vele, te eltűntél, és én égen-földön kerestelek, de minden bizonnyal a klubhelyiségetekben lehettél, mivel nem találtalak és oda én nem mehettem be. Annyira nagyon el akartam mondani, miért hagytalak ott, de nem érhettelek el, a vonaton pedig nem lehettünk volna egyedül. Mert egész végig, mióta csak keresztezték útjaink egymást, csak azért voltam Rosier mellett, hogy ne gondoljak Rád!
Nagyon hiányzol, mióta tart a szünet...

Nem várom, hogy erre válaszolj bármit is, ha úgy jobbnak érzed, felejtsd el az egészet - hiszen valahogyan együtt kell dolgoznunk még egy ideig.

Remélem, jól telik a szüneted, és boldog vagy.

Kellemes karácsonyi ünnepeket és Boldog új évet kívánok neked.

Szeretettel:                                 Lyndy Layton

...s szívem tűzijátékai oly hangosan, oly színesen robbantak fel, hogy féltem, valaki meghallja.