Farkasüvöltés //BEFEJEZETT//

11. Fejezet: A farkas

Sziasztok! Volt egy kis szabadidőm és nagyon benne vagyok mostanában az írásban, így sokkal hamarabb hoztam az új fejezetet, mint gondoltam volna.

Nos, semmi meglepetés nem lesz benne, ennyit elárulhatok, de ettől függetlenül várom a kommenteket, véleményeket.

Jó olvasást.

Love ya :*

(Lyndy)

Hétfő reggel már meg sem lepődtem azon, hogy korán keltem - mióta Evannel újra járni kezdtem, alig tudok aludni. Persze leginkább azért, mert jól tudom, hogy nem mondok magamnak teljesen igazat a fiú iránti érzéseimről, mert bár szeretem, de szerelmes nem vagyok belé, s tudom, hogy soha nem is leszek. De az is jócskán hozzájárul a dologhoz, hogy a Rosier és Layton famíliák hamar tudomást szereztek az újra lángoló szerelemről, s máris levelekkel bombáznak, melyben mindannyian egyetértő javaslatokat tesznek az esküvőről. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb szóba fog ez is kerülni, de reméltem, hogy utóbb térünk csak vissza rá. Mikor még együtt voltunk Evannel, a  családok olyan lelkesek és biztosak voltak a jövőnkkel kapcsolatban, hogy elhatározták: összeadnak bennünket rögtön a Roxfortos éveink végeztével, hiszen minden olyan tökéletes. A származás, a jó modor, a neveltetés, a nézetek és még szerettük is egymást - minden tökéletesnek bizonyult egy esküvőhöz, melybe én marha bele is egyeztem az akkori magam tizenhat évével. Ezt láttam természetesnek és helyénvalónak, így önfeledt boldogság közepette mondtam igent Evannek, miután a családja rábeszélte, hogy kérjen meg. Ő sem volt oda a gondolatért, hogy már tizenhat esztendősen jegyesek legyünk, de az aranyvérűek körében ez teljesen természetes volt, így különösebb ellenvetésünk sem volt. Micsoda barmok voltunk.

Így hát, egy újabb átlagos, stresszes napra ébredtem, mikor is megmutathattam a Roxfortnak, mennyire boldog vagyok. Nem tudtam hány óra van, de ahogy kinéztem az ablakon, éreztem, hogy még elég korán van. Mivel november eleje volt, de ennek ellenére verőfényes napsütés ébresztett, úgy döntöttem, sétálni indulok, az soha nem árthat.

Mikor a szülők megtudták, hogy újra összejöttünk Evannel, Rosierék készíttettek egy csodálatos utazóköpenyt - az egész anyag selymes volt, de közben vastag is, a szegélyét végig fekete díszvarrások díszítették, de az anyag vérvörös színben pompázott. Függetlenül attól, kitől és miért kaptam, imádtam az egészet - s most először, az ébredés előtt találtam lehetőséget rá, hogy felvegyem, hiszen még nem kellett egyenruhát viselnem.

Hajamat két hosszú copfba fontam, felvettem az iskolai szoknyát, amibe beletűrtem hosszú ujjú ingemet, lábamra pedig mardekáros térdzoknimat húztam és fekete, magas sarkú bokacsizmámat. Erős fekete sminket tettem fel, mint mostanában mindig, amit bordó rúzzsal egészítettem ki. Valamiért, ha így néztem ki, úgy érezhettem, mintha elbújtatnám érzéseimet egy maszk mögé, és ez megkönnyebbüléssel töltött el.

A kastély néma volt, csak lépteim visszhangoztak a folyosókon, amiken végig haladtam, hogy elérjem az udvart. Hideg volt, de a köpeny melegen tartott, az pedig, hogy nem fáztam, mégis jól látható volt a leheletem, elképesztő varázst adott a sétámnak. Lassan baktattam, a csuklyát fejembe húztam, elmém teljesen kikapcsolt, nem gondolkoztam, csak élveztem az egyedüllétet. Mostanában különösen szerettem egyedül lenni...

Csendes sétámból nem e világi hangok szakítottak ki. Talán ahhoz tudtam volna legjobban hasonlítani, mikor valaki egy kutya nyüszítésével keverve üvölt a fájdalomtól. Szemöldök- és homlokráncolva kaptam a hang feltételezett irányába fejemet, de csak a napfényben és ködben úszó Tiltott Rengeteg magasodó fáit láttam.

Hirtelen a csönd már nem is megnyugvást hozott, hanem páni félelmet, hogy talán valami kiront a fák közül.

De valami megfogott ebben az elnyújtott, fájdalmas hangban - talán az emberi kiáltáshoz való hasonlósága. Szívem a torkomba ugrott, adrenalinszintem az egekbe szökött, s lábaim szinte automatikusan indultak meg a hang irányába, mintha csak segíteni akarnék.

Nemsokára a Tiltott Rengeteg első fái mögött találtam magam, ahol hirtelen egy kifejlett vérfarkassal találtam szembe magam - a nap ugyan már beragyogta az eget, de a Hold sem tűnt még el az égboltról. Sárga szemei rám villantak, fehér fogai közül gőzölgött a meleg levegő, fülét hátracsapva morgott rám. Teljesen lefagytam, kővé dermedtem, s azon is elfelejtettem gondolkodni, hogy akkor kitől jöhetett az emberi kiáltás. Földbe gyökerezett a lábam.

Kész, most meghalok...

Ahogy tett felém egy lépést a farkas, hirtelen fájdalmas, természetellenes pózba rándult gerince, ő pedig felüvöltött - és akkor jöttem rá, hogy az emberi kiáltás is tőle érkezett, nem csak a nyüszítés és vonyítás. A szőr szinte befelé nőtt testébe, szürke bőre világosodni kezdett, szeme sötétedni, végtagjai pedig egyre borzalmasabb szögekbe hajoltak meg. Teljesen sokkos állapotban álltam ott az egyik fa és az éppen visszaváltozó farkas között, egy pillanattal ezelőtt még életveszélyben voltam, életemet csak a jó időzítésnek és a Holdnak köszönhetem, s mégis az éppen visszaalakuló fiú fájdalmas üvöltése, a változás látványától és a borzalmas felismeréstől csordult ki könnyem. Mozdulatlanul könnyeztem, míg ismét némaság lepte el a birtokot.

Pihegve szuszogott a vékony férfitest az avarban egy kopott barna köpeny takarásában. Arcomon folytak a könnyek, kezem remegett, de lassan-halkan odalépdeltem hozzá, s leguggoltam mellé - látnom kellett, hogy jól van-e.

Nagyot nyelve emeltem le csuklyáját. Adrenalin szintem az egeket verdeste, s úgy megijedtem, hogy mellé estem a földre, miközben rúgkapálva próbáltam talpra kecmeregni, s elmém ordított: ROHANJ, SZALADJ, MENEKÜLJ!

A gondolataim őrült hippogriff csordaként vágtattak át elmémen egymást lökdösve, én pedig bukdácsolva rohantam vissza a kastély felé, messze a farkastól... Remus Lupintól...