Farkasüvöltés //BEFEJEZETT//

10. Fejezet: Vörös talár

Sziasztok! Ezúttal egy eseménydúsabb fejezetet hoztam (vagyis ez most beindítja az eseményeket, ha ez nem is olyan nagyon izgalmas végig...). Mindenesetre jó olvasást kívánok, és várom a kommenteket szeretettel.

Love ya :*

(Remus)

Miután láttam Rosiert és Lyndyt csókolózni Roxmorts főterén, rájöttem, hogy egészen biztosan egyoldalú volt az a kis bizsergés a gyomromban, amit a könyvtári beszélgetésünk óta éreztem, a titkos mosolyok pedig csak képzeletem szüleményei voltak, s abból fakadtak, hogy a lány illedelmesen viszonozta a gesztust, nem akart bunkó lenni.

Visszaestem. Lyndy volt az, ami visszatartott attól, hogy húgommal történt, nyári szörnyűségekre gondoljak, s emésszem magam. Rebecca is elment, s bár kaptam tőle a leveleket, képeslapokat, láttam, hogy jól van, mégsem tudtam nem arra gondolni, hogy azon az éjjelen, mikor én átváltozom, ő is szenved.

Ma éjjel.

Ismét teliholdas éjszaka köszöntött ránk, s ennek hatását már aznap reggel éreztem. Vasárnap volt, így nem siettem a felkeléssel, aminek az lett a következménye, hogy lecsúsztam a reggeliről. Nyakkendőt nem kötöttem, csak az egyenruha többi részét vettem fel, vállamra akasztottam oldaltáskámat, s a könyvtár felé indultam. Mivel kint már jócskán tombolt a hideg, és a Tekergők tudták jól, hogy a mai nap során jobb engem békén hagyni, így a könyvtárra esett választásom, ahol nyugodtan írhatom meg a heti beadandókat.

Nyugalmam nem tartott sokáig, ugyanis az iskola diákjainak többségének sem tetszett a kinti időjárás, így szeretett helységem tömve volt roxfortosokkal - a csend az egyedüli, ami megmaradt.

A teliholdas éjszaka előtt álltam, így borzasztó passzban voltam, ezért úgy döntöttem, hogy kikeresem az összes könyvet, amire szükségem van a dolgozatok megírásához, majd felkeresem a kedvenc magány-helyemet, ahol nem szokott járni senki, s szép csöndben, egyedül, nyugalomban megírhatom a beadandókat.

Nem tellett sok időbe, míg összeszedtem azt a három szakirodalmat, amit a könyvtáros nőnél fel is jegyeztettem, s elindultam a negyedik emeleti bal szárny, hatodik folyosója felé, ahol az a félreeső, nagy sarokpárkány áll, s ahova már évek óta járok, ha magányra van szükségem. Ahogy szeltem a folyosókat és a lépcsőket a negyedik emelet felé, egyre kevesebb diákkal találkoztam, majd teljesen el is tűntek, s már csak egyedül voltam a folyosón, ami rég nem érzett megkönnyebbülést hozott. Mikor aztán befordultam volna az utolsó sarkon is, ami elválasztott szeretett párkányomtól, valami megtorpanásra késztetett.

Elborzadtam. Lehetetlen, hogy nem vagyok egyedül!

Időben álltam meg a sarkon, hogy észrevétlen maradhassak, s bár elmémben megannyi hang figyelmeztetett és ordított, hogy ne tegyem ezt, még gyomrom is összerándult, s szívem oly hevesen kalapált, hogy azt hittem, lebuktat majd. Az összes figyelmeztetés és a józan ész hiába volt, figyelemre sem méltattam őket, csak kilestem a sarokról.

Az ablakpárkányom most nem üresen állt, hívogatott, hiszen már valaki elfoglalta: nem is akárki. A mardekáros Lyndy Layton vette birtokába, akit a roxmortsi kirándulás óta, másfél hete kerülök, figyelmen kívül hagyok, igyekszem nem ránézni a közös óráinkon és aki már nem csak szeretett búvóhelyemet hódította meg, hanem egy-két álmomat is éjjelente, amikor látom kedves mosolyát, s átkozom elmémet ezért ébredés után. Most mégis ott álltam a sarkon, mint egy rossz kukkoló, s nem tudtam nem bámulni a lányt. Nagy párkányról lévén szó, s apró termetű lányról, könnyedén, s kényelmesen feküdt hasán, miközben körmölt valamit nagy szorgosan. Fekete pennáját kecsesen fogó ujjait megannyi gyűrű díszítette, napsütötte barna haját laza kontyba fogta, amiből néhány kósza hajszál és tincs kiszabadult, s arca mellé hullott, de ami valójában megragadta a figyelmemet a hajával kapcsolatban, az volt, hogy láttatni engedte hófehér bőrét, ahogy nyakán feszül - s nekem nyelnem kellett egy nagy adag levegőt, hogy visszafogjam magam. De nem tudtam olyan ügyesen meggyőzni magam a távozásról, tekintetem ugyanis tovább vándorolt. Ahogy könyökölve firkált a pergamenre, testtartása kihangsúlyozta vékony derekát, melyen felgyűrődött kissé az ing, de még így is takarta testét, azonban szoknyája már teljesen más helyzet volt. Olyan rövid volt, hogy azon is csodálkozhatott volna az ember, hogy egyáltalán takar valamit, de ami engem jobban izgatott, az a szoknya alól kivillanó feszes combok voltak, s a vádli, melyet fekete, mardekár-zöld csíkos térdzokni takart el kíváncsi szemeim elől.

Tűnj el, tűnj el. Tűnj el!

Szinte már magammal ordítottam, mikor lábam végre engedelmeskedett, s hátat fordítottam e csodálatos látomásnak, hogy aztán futásnak eredjek. Elképesztő késztetést éreztem arra, hogy odamenjek hozzá, s megérintsem tökéletes bőrét - és ez megijesztett. Soha nem éreztem még ilyesmit, s nem is gondoltam, hogy megengedhetem magamnak azt, hogy így érezzek. Ez utóbbira a mai nap is emlékeztetett.

A nap további részét a klubhelyiségben töltöttem, hogy semmiképpen se fussak össze a lánnyal, s e fennmaradó időben a beadandóra próbáltam koncentrálni, de lelki szemeim elé minduntalan visszaúszott a Layton lány fekvő, karcsú alakja, melyet elmém összekapcsolt egy oly rég nem látott pillantással és mosollyal, melyet nekem küldött még egyszer, hetekkel ezelőtt - így nem csodáltam, hogy többször neki kellett kezdenem a fogalmazásnak, mely végül el sem készült.

Este aztán időben mentem a gyengélkedőre, ahogy mindig, majd Madam Pomfrey lekísért a fúriafűzhez, melynek alig észrevehető odújában már egyedül tűntem el, s indultam a szűk alagúton át a Szellemszállásnak elkeresztelt, rozoga ház felé.

Aznap éjjel az átváltozás még rosszabb volt, mint azelőtt bármikor. Átkoztam magam, hiszen saját szenvedésemet én okoztam azzal, hogy nem eresztettem a délelőtt látott lány gondolatát, s beférkőzött agyamba a lehetőség, hogy mi lenne, ha Lyndy segítene át ezen az egészen. Tudtam, hogy lehetetlen kívánság, a dolog több sebből is vérzik, de a valódi csodálkozást az váltotta ki, hogy még akkor is rá gondoltam, mikor a kínok kínját éltem meg, aztán...

Semmi.

A teliholdas éjszakák után mindig a Szellemszállásra terelnek vissza a Tekergők, hogy ott ébredjek, ahol átváltoztam, ez hagyománnyá vált nálunk - most mégis, ahogy kinyitottam a szememet, nem a poros-romos falakat láttam meg. Arcom a a hideg, kemény földön feküdt, testem fáradt-ernyedten süppedt a koszba, s körülöttem vékony törzsű fák magasodtak az ég felé, melyeken már alig volt levél. Rettentően fáztam, s megrémültem az idegen hely láttán, de ez mind feledésbe merült abban a pillanatban, ahogy megláttam azt az egyre távolodó, ringatózó, vörös, csuklyás talárt.

Valaki egyértelműen tőlem, a Tiltott Rengeteg szélétől futott a kastély felé.

Meglátott.