Farkasüvöltés //BEFEJEZETT//

18. Fejezet: Otthonról haza

Sziasztok! Rekordgyorsasággal egy rövidebb, de annál jelentőségteljesebb fejezettel érkeztem most.

Jó olvasást, sok kommentet kérek :)

Love ya :*

(Lyndy)

Remus végül nem válaszolt. Nem gondoltam, hogy válaszolni fog, meg is írtam neki, hogy nem szükséges, de nem gondoltam volna, hogy tényleg nem küld baglyot, kicsit csalódott voltam. A levelem célba érkezése óta eltelt négy nap, s már ismét a Roxfort Expresszen ültünk Beth-szel - egy kupéban, csak mi ketten. Amit Evan tett, az borzalmas volt, és soha többé nem akartam, hogy a szemem elé kerüljön, mégis most, hogy nem volt ott a vonaton, hiányérzetem támadt. Ha ott lett volna, valószínűleg vagy lekeverek neki egyet, vagy levegőnek nézem, s ez ébresztett rá, hogy nem is ő maga hiányzott, hanem a régi Evan Rosier, a mély barátság, mely köztünk volt. De emlékeztetnem kellett magamat, hogy az az Evan már nem létezik, csakis Rosier van, a legfrissebb halálfaló. Az egészben az az ijesztő, hogy tudtam jól: teljesíteni kell ahhoz, hogy a Nagyúr felfigyeljen rád, de Rosieren nem vett észre egyikünk sem semmi furcsát vagy erőszakosat. És most beavatták. Elképzelni sem tudom, mit kellett ezért tennie, de talán jobb is így.

Beth az ablak mellett ült, lábát a szemben lévő ülésre tette, én pedig hátamon feküdtem, s fejemet barátnőm ölébe hajtottam. Már mindketten a roxfortos egyenruhánkat viseltük, így nem kellett már ezzel sem foglalkoznunk.

Behunyt szemmel hallgattam Beth csivitelését Sirius Blackről, hogy mennyire bele van zúgva, és hogy ebben, az utolsó roxfortos félévünkben mindent meg fog tenni azért, hogy megszerezze magának a fiút. Soha nem értettem, miért lelkesedik Bethany ennyire a fiúk, különösen Sirius Black iránt. Lusta, de tudja, mi az, amit teljesítenie kell, és a minimumot meg is teszi, de nem többet. Én azt látom belőle, hogy csak létezik, de nem tesz azért, hogy előrébb lépjen. Elképzelni sem tudom, mit fog csinálni, ha vége van a Roxfortnak - nem lézenghet tovább.

A vonat ütemesen rázkódott, szinte már ringatott, s néha egy-egy füttyszót hallatott. Örültem, hogy visszatérhettem az iskolába, hiszen ez az utolsó félévünk itt, s én egyre csak úgy érzem, hogy majd júniusban az otthonomat kell elhagynom.

Ezzel a gondolattal nyomott el az álom Beth ölében, s egy kósza gondolat azt merte sejtetni velem, hogy Remus ölében fekszem. De nem így volt.

Mióta bevallottam magamnak, mit érzek a Lupin fiú iránt, azóta gyötrődöm éjjelente a vele kapcsolatos álmoktól, s kívánom újra és újra éjfélkor a csillagoktól, hogy ezek az álmok váljanak valóra. De nem. Ez a cudar valóság, ahol emberek csak vágynak a másikra, de nem lehetnek egymáséi.

- Szia.

Első találkozásunk a visszatérésünk utáni első napon történt a könyvtárban. Nem beszéltük meg, mikor folytatjuk a kutatómunkát, sőt egyáltalán nem beszéltünk a bál óta - ha nem számítjuk a levelemet.

- Szia - néztem fel a könyvemből, ami kivételesen nem kapcsolódott a tananyaghoz, egyszerű regény volt.

- Szia - ismételte meg halkabban és lassan leült mellém a párkányunkra. Borostyánszín szemeiben pillantottam, s azonnal megremegett a gyomrom.

- Figyelj - eresztettem le a lábamat törökülésből a föld felé. - Az a levél... Nem akarom, hogy kínos legyen az egész kutatómunka, meg a találkozások, szóval csak felejtsük el, oké?

- Ezt szeretnéd? Hogy elfelejtsük? - pillantott rám várakozásteljesen.

- Hát, mivel nem válaszoltál, és tegnap sem kerestél - mondtam, s elkezdtem össze-vissza beszélni, hablatyolni az érzéseimről, a levél valódiságáról, a helyzetről, amiben írtam, még a bált is belekevertem, mikor hirtelen félbeszakított.

- Befejezted?

- Öhm... - teljesen zavarba jöttem. - Azt hiszem, igen...

- Akkor eljönnél velem a legközelebbi roxmortsi hétvégére? - kérdezte egyenesen a szemembe nézve és én alig bírtam felfogni a szavait.

- Mármint...  Úgy érted... Te meg én... Mint egy... - dadogtam esetlenül, s nem tudtam volna elképzelni, hogy ennél lehetnék-e nevetségesebb.

- Mint egy randi - fejezte be, s én akaratlanul is eltátottam a számat. Szívem egész testemben erősen lüktetett, a levegő remegve távozott számon keresztül, és úgy kellett megtámaszkodnom a párkányon, nehogy eldőljek. - Nos? - vonta fel a szemöldökét.

- Igen - feleltem végül vigyorogva.

És így esett, hogy Remus John Lupin először hívott randevúra.