Farkasüvöltés //BEFEJEZETT//

22. Fejezet: Megértés

Sziasztok! Aki ismer, az tudja, hogy azért hoztam új részt, mert ma vizsgázom, és ilyenkor sokkal jobb írni, mint tanulni xD

Jó olvasást, várom a kommenteket sok-sok szeretettel.

Love ya :*

(Remus)

A sötétség körbefont, átölelt és nem engedett, bárhogy is rángattam magam. Emlékeztem rá, hogy eltalált egy átok mindkettőnket, de utána teljes sötétségbe zuhantam, és elvesztettem a kapcsolatot a külvilággal. Úgy éreztem, csapdában vagyok, ahonnan nem tudom, mikor szabadulhatok, ugyanis míg testem mozdulatlan volt, addig elmém pörgött, s ennél éberebb nem is lehettem volna.

Villámcsapásként söpört át rajtam a valami hideg erő, s a következő pillanatban szinte kipattant a szemem.

- Nyugalom, Mr. Lupin - tette kezét mellkasomra Madam Pomfrey nyugtatólag, s visszanyomott az ágyra. - Minden rendben van.

- Mi történt? - kapkodtam fejemet idegesen, míg meg nem pillantottam a mellettem lévő ágyon fekvő, eszméletlen Lyndyt, majd az utána sorakozó diákokat. Rengetegen voltunk a Gyengélkedőn.

- Telibe kapott egy átok, Holdsáp - állt meg mellettem hirtelen Sirius, aminek hatására minden beugrott. Ismét éreztem szívem heves verését, mikor fény derült kapcsolatunkra, és a Tekergők lenézéstől csöpögő megvetését, ahogy rám néztek, és összekapcsolták az információmorzsákat. Azelőtt már sikerült annyit kiszedniük belőlem, hogy lány van a dologba, és nagyon belehabarodtam, de többet nem árultam el. - Jól vagy? - tette vállamra kezét, hogy visszanyerje figyelmemet, de én már nem tudtam olyan barátságosan nézni rá, mint ő rám, hiszen láttam magam előtt az elítélésről árulkodó arckifejezését, és hallottam, hogyan beszélt Lyndyvel.

- Megmaradok - feleltem és elrántottam vállam keze alól.

- Ugyan már, Remus, ne legyél gyerekes - szólt, s leült az ágyamra.

- Én ne legyek gyerekes? - néztem rá. - Ti voltatok azok, akik ház alapján megítéltetek valakit.

- Igen, ebben igazad van, de azt ne feledd, hogy Layton nemrég még Rosier menyasszonya volt, aki pedig már hivatalosan is halálfaló...

- Ha ennyire számít neked a múlt és a formális dolgok - kezdtem suttogva. - Akkor arra is gondolj, hogy a legjobb barátod pedig vérfarkas.

- Remus, az teljesen más...

- Nem, Sirius, nem más. - Meglepetésemre a hang nem tőlem jött, hanem a tőlünk nem messze álló Jamestől. Arcán megbánást láttam, szája felszakadt - gondolom, beütötte valahova a heves csatározásban. - Igen, Remus a barátunk és nem bánt minket, de attól még vérfarkas, és ha nem lenne a barátod, őt is megítélnéd ez alapján.

- James...

- Nem, hadd fejezzem be - kért minket. - Lilyt rengeteg bántás érte az évek alatt származása miatt, ezért tudom elképzelni én is, milyen lehet ez, bár átérezni soha nem fogom tudni. Na, mindegy, a lényeg az, hogy Remus sem egy őrjöngő fenevad, így lehet, hogy a... barátnője sem az, akinek elsőnek gondolnánk.

- Köszönöm - csúszott ki akaratlanul is számon a hála.

- Nincs mit, haver - mosolygott James, és vállamra csapott, mire felnyögtem. Csak most tudatosult bennem, hogy mennyire kimerült vagyok.

- Meddig voltam eszméletlen?

- Csak pár óráig - felelte Sirius békítő hangnemben, és éreztem rajta, hogy nem békélt meg teljesen a gondolattal, hogy Lyndyvel vagyok, de próbálkozott, mert belátta, hogy Ágasnak igaza volt. - Miután eltalált titeket az átok, a legtöbben leálltak, és hozzátok siettek. Mi is.

- Holdsáp, ez nagyon gáz - vette át a szót James. - Ez nem rivalizálás volt a két ház között, nem is versengés vagy ilyesmi. Ez személyes, érzelmek vezérelte párbaj volt. Mindenki úgy gondolta, hogy neki van igaza és... Emlékszel, mikor meséltél arról a két olasz gyerekről, akikről írt valami mugli fazon egy drámát, még évekkel ezelőtt meséltél róla.

- Rómeó és Júlia - bólintottam, s ha nem lettünk volna ebben a helyzetben, még el is mosolyodtam volna ezen a leíráson.

- Igen, teljesen olyan volt, mint amit ott meséltél. A két ház teljesen megőrült, és talán már mi sem tudtuk, miért harcolunk, csak tettük, amit jónak láttunk, úgy éreztünk, a Griffendél becsületéért harcolunk. De miért kellene a becsületért harcolni, ha egyszer el sem veszett? Ez csak... szerelem.

Ágas teljesen megváltozott, mióta Lily Evans igent mondott a randimeghívásának, s egy párt alkotnak, teljesen meghatott, amit mondott.

- Szép hasonlat, Potter - szólalt meg rekedt hangon Lyndy mellettem hirtelen.

- Lyn - kaptam oda a fejem, és szinte kivetődtem az ágyból, hogy mellette lehessek. Nagyon bágyadt, rekedt és lassú volt.

- Szívem - simítottam meg arcát, miközben kezével könyökömbe kapaszkodott. - Hogy vagy?

- Kicsit fáj...

- Mid fáj?

- Minden - nevetett fel erőltetetten. - De majd jobban leszek - ígérte. - És srácok... - fordult a jelenlévő Tekergők felé. - Köszönöm.

Nem tudtam, pontosan miért mondott köszönetet, de mind éreztük, hogy a megértésért és az elfogadásra való próbálkozásért hálálkodott, főleg Jamesnek.

- Pihenj csak, drága - simítottam meg ismét arcát, ő pedig lehunyva gyönyörű, kék szemeit, ismét álomba szenderült.

Felnézve a srácokra tudtam, ez egy új kezdete.