Farkasüvöltés //BEFEJEZETT//

25. Fejezet: Háborús idők

Sziasztok! Egy újabb fejezettel érkeztem most nektek, ezen az esős napon. (Érted, ha már a nemlétező tél után rögtön a nyár jött, valamikorra az esős tavaszt is be kellett szúrni. Köszi, Természetanya!)

Remélem, tetszeni fog nektek a rész, jó olvasást, várom a kommenteket, véleményeket szeretettel.

Love ya :*

(Lyndy)

Mindenkinek megvolt a baja, de öröm volt az ürömben a Potter-esküvő, mikor Lily és James végre összeházasodtak. Óriási lagzi volt tele varázslókkal és néhány muglival is. Lily egyszerűen gyönyörű volt, fehér, földig érő ruhát viselt, aminek a háta végig csipkés volt, így átlátszott makulátlan bőre, fehér, csillogó virágocskákkal díszített, vörös üstökét pedig hagyta vállára és hátára omlani.

- Ugye, milyen szép? - suttogtam Remusnak, miközben Lily végigvonult a székek között alkotott folyosón.

- Igen - mosolygott barátom. - De te szemkápráztató vagy - súgta vissza és nyomott egy puszit arcomra.

Egy vörös, combig érő, hosszú ujjú ruhát viseltem, aminek ujja csipkés volt, ahogy dekoltázsa is, deréktól lefelé lenge, pörgős szoknyaként fonta körbe lábamat, felsőtestemhez viszont szorosan simult, s hajamat kócos kontyba fogtam, amiből pár tincs kiszabadult. Ismét álarcom mögé bújtam, mint anno a Roxfortban is: szememet fekete kontúr emelte ki, szemhéjamon fekete festék, számon vérvörös rúzs virított. Mélyen legbelül szégyelltem, hogy ismét magamra öltöttem maszkomat, de tagadhatatlanul jól esett.

A szertartás nem volt olyan hosszú, mint arra számítottam - soha nem voltam még esküvőn azelőtt -, de utána egy őrült jót buliztunk.

Nem sokkal később érkezett meg a hír a Black-, majd a Potter-baba érkezéséről, én pedig igyekeztem elnyomni magamban a zöld szemű szörnyet, és mosolyogni rájuk. Újabb és újabb maszk került arcom elé, míg már én sem tudtam, milyen a valódi. De nem ez volt a legrosszabb - közel sem. Dumbledore professzor azzal a hírrel érkezett hozzánk, hogy az egyre erősebb Voldemort Harryt, Lily és James kisfiát nézte ki magának következő áldozat gyanánt, ugyanis egy jóslat azt mondta neki, hogy Harry lesz az, aki legyőzi végleg a Sötét Nagyurat. Fidelius bűbáj alá vették a Potter-házat, és csak egyvalaki tudta a pontos címet: Sirius Black, a titokgazda. Egyértelmű volt, hogy vérfarkassága miatt Remust úgyis megkörnyékezi a Nagyúr, így természetesen nem ő lett a titokgazda. Elmondhatatlanul féltettem mindannyiunkat, és nagyon csúnyán szégyelltem magam, de megkönnyebbüléssel töltött el, hogy nem Remus őrzi Potterék titkát.

A legrosszabb 1981. november elseje reggel volt.

- Héj, mit csinálsz? - nevettem önfeledten az ágyban fekve, miközben Remus berántott a takaró alá, hogy aztán forró csókba olvadjunk össze.

Mikor lassan, szerelmesen végigcsókolt, úgy nevettem, mint ahogy már régen nem. Háború volt, hétköznapjaink szürkék, egyformák voltak, és minden percben féltünk a közelgő Voldemorttól, de ezek az apróságok feledtetni tudták a házon kívül tomboló borzalmakat.

Keze puhán, de határozottan siklott végig törzsemen, amitől mai napig görcsbe ugrott a gyomrom és elállt a lélegzetem, pedig már harmadik éve volt, hogy egy párt alkottunk. A takaró alatt bepállott a levegő, forróság vett körbe minket, s én szememet behunyva élveztem, ahogy Remus elkezdi lehámozni rólam a ruhát.

- Remus! - hangos zokogással vegyített üvöltés és dörömbölés rázta meg a házat, ami a földszintről jött.

Ijedten-furcsálkodva néztünk össze, majd Remus magára kapott egy nadrágot, én pedig combközépig érő, hosszú ujjú köntösömet vettem fel, s már robogtunk is lefelé a lépcsőn, a dörömbölés ugyanis nem hagyott alább.

- Becky - nyitott ajtót barátom.

Egy zokogó Rebecca állt az ajtóban, mellette szorosan fia, Nathaniel és egy csomó bőrönd. Amint kinyílt az ajtó, a lány azonnal bátyja karjaiba vetette magát. Nagyon kiborult.

- Hadd... Hadd maradjunk - szipogott

Fogalmam sem volt, mi történt, de az látszott, hogy hatalmas sokk és törés érte a lelkét, így nem kérdezve semmit, Remus bekísérte a nappaliba húgát, míg én intéztem a többit.

- Gyere, kicsim - nyújtottam kezemet a kicsi Nate-nek, majd felkapva derekamra ültettem, és egy gyors pálca intéssel a bőröndöket bevarázsoltam az előszobába. Nate legörbült ajkakkal, némán tűrte, hogy vigyem, s közben barna, kócos tincseimet kezdte tekergetni apró ujjaival.

- Mondd el, mi történt - kérte Remus a húgát, akit a kanapéra ültetett le, s adott neki zsebkendőt és egy pohár vizet, míg mi a kis Nathaniellel a fotelban foglaltunk helyet.

- Sirius... - zokogott fel megállíthatatlanul a lány, mire a páni félelem összeszorította szívemet. Valami borzalmas történhetett. - És... És Lily meg James... - bőgte. - És Peter!

- Rebecca, nyugalom, szedd össze kicsit magad, mert egy szót nem értünk! - kértem türelmetlenül.

- Tegnap este Sirius elment Peterhez - kezdte valamivel tisztább hangon, de még mindig patakzottak könnyei. - De nem jött haza, pedig azt mondta, csak átugrik egy kicsit. Aztán... Hajnalban Nate nem tudott aludni, én pedig nagyon aggódtam, így felöltöztünk és útnak indultunk - hüppögte. - Először mi is Peterhez mentünk, de a ház teljesen üresen állt, így gondoltam Jameséknél lehetnek - zokogott fel hangosabban, de folytatta. - A ház... - kapta kezét szája elé, s nekem már attól sírhatnékom támadt, hogy néztem, ahogy ő itatja az egereket. - A ház romokban hevert - emelte fel hangját, mert a zokogás elnyomta volna hangját. Ekkor buggyant ki az első könnycseppem, de igyekeztem néma maradni. Remus is kezdte megérteni, mit akar nekünk húga elmondani.

- Nem - suttogta hitetlenkedve, és felpattant a kanapéról.

- Nate megvárt kint, míg benéztem, ahol James és Lily még mindig ott feküdtek...

- Nem! - ordított fel Remus, és egy óriásit öklözött a falba, mire a kisfiú összerezzent és félve hozzám bújt az ujját szopva. Nem bírtam megszólalni, némán gyászoltam, szívemet mintha kitépték volna mellemből, torkomban gombóc gyűlt a visszafojtott érzelmektől, s olyan szorosan öleltem magamhoz a kisfiút, mintha az élet utolsó mentőöve lenne.

- És Harry eltűnt - folytatta Rebecca. - El akartam menni megkeresni Lily nővérét, a muglit, de félúton... Megláttam Siriust - zokogott fel keservesen. - Óriási robaj söpört végig az utcán, s még láttam, ahogy Peter felrobban, s egy ujj marad csak belőle, körülöttük meg csak hullák fekszenek - darálta le a lány, mintha csak tananyagot mondana vissza sírva. - Borzalmas volt, képtelen voltam felfogni... Aztán Sirius csak nevetett... Eszelős módjára nevetett, az aurorok pedig elvitték - takarta el arcát.

Csak ürességet éreztem és fájdalmat. Borzalmas volt az egész, talán ez volt az egyetlen pillanat az életemben, mikor azt mondtam magamnak, hogy talán jobb lenne, ha én is odavesznék, hiszen a fájdalom olyan elviselhetetlen volt, hogy nem tudtam, hogyan lehet ezzel együtt élni. Remus egyre csak ütötte a falat, szeme vörös volt, ujjain már a saját vére folyt, de nem hagyta abba, én pedig nem állítottam meg. Minden egyes ütés olyan volt, mintha a lelkemet találná el, és én képtelen voltam megálljt parancsolni a törésben mely bennem keletkezett...

Így hagytam, hadd fájjon.