Farkasüvöltés //BEFEJEZETT//

17/1. Fejezet: A kezdet vége

Sziasztok! Fogadjátok sok szeretettel a 17. Fejezetet, remélem, tetszeni fog Nektek. Figyelem, kicsit komor hangvételűre sikeredet, de higgyétek el, erre szükség volt. Mint ahogy kitalálhattátok, a következő fejezet ugyanebben az időben fog játszódni, ez lesz a 17/2.

Jó olvasást, várom a kommenteket szeretettel.

Love ya :*

(Lyndy)

A Karácsonyi Bál borzalmas volt. Az elmúlt években az összes ilyen eseményen részt vettem, még azokon is amiket a szüleim rendeztek, de mindegyik közül ez volt a legrosszabb. Direkt erre az alkalomra vettem azt a csipkés ruhát, mely miatt olyan sokan megbámultak: nem volt szokás ilyen kis ruhát hordani akkoriban. De nem érdekelt, mert végre szépnek éreztem magam mindaddig, míg észre nem vettem, hogy Remus Lupin engem vizslat. Mindig egy korsó vajsört vagy épp puncsot tartott a kezében, s árgus szemekkel figyelt. Végignézett rajtam, minden porcikámat megfigyelte, s ez borzasztó érzés volt.

Borzasztó volt, mert élveztem, hogy néz, vágytam a tekintetére, s talán csak a titokban felhajtott lángnyelv whiskey beszélt belőlem, de mikor elindultam ki az udvarra, testem automatikusan jelzett Lupinnak, hogy kövessen, s mintha csak a fejemben olvasott volna, éreztem, hogy utánam ered.

Rászóltam, hogy nem teheti ezt, nem bámulhat. Aztán elkövettem a legnagyobb hibát, amit csak lehetett: majdnem megcsókoltam. Az alkohol száguldott az ereimben, alig bírtam már kontrollálni magam, ajkaimon éreztem Lupin leheletét, s csak nagy nehezen tudtam elszakadni tőle.

Már otthon feküdtem az ágyamon, s erre az estére gondoltam. Feküdtem és beleremegtem a gondolattól, hogy milyen lehet ajkainak íze, milyen lehet megcsókolni őt. Remegtem, és némán könnyeztem, amiért ennyire megpecsételtem a saját sorsomat. Szüleink szemében Evannel való jegyességünk újra állt, így a jövőm egyértelműen Rosierékhez kapcsolódott.

Nem a majdnem-csók miatt volt borzalmas az este, hanem azért, mert nem tudtam tovább tagadni, hogy menthetetlenül szerelmes vagyok Remus Lupinba, s emellett itt volt nekem Evan is. Az ember azt hihetné, hogy őrlődtem, hogy szerelmi háromszögbe kerültem két pasi között. De ez nem igaz, hiszen Evant nem szerettem egyáltalán. Nagyon jó barátomnak tartottam, de nem voltam belé szerelmes már nagyon régóta. Mikor tagadni kezdtem Remus iránti érzéseimet, a múltba menekültem, így Evan karjaiban kötöttem ki újra, és tudtam hogy nem szeretem, mégis vele maradt.

Most a bálon viszont kiderült, hogy Ő is hasonlóan érez, mint én. Azt hihetné az ember, hogy ennek örültem, és hülye voltam, amiért nem csókoltam meg. De nem akartam csalárd lenni sem Remussal, sem Evannel, sem magammal szemben. Többé már nem. Így hát elhúzódtam, és visszasiettem a parkettre, hogy félre vonjam Evant, és elmondjam neki, hogy mást szeretek. Azt felelte, tisztában van vele, hogy nem vagyok belé szerelmes, de nem hajlandó csak úgy elengedni, mivel ismét jegyben jártunk - a családjaink döntöttek. Tudta, hogy nem láncolhat magához, és nem is akart, így megegyeztünk abban, hogy családjaink úgyis összeülnek egy vacsorára a szünet alatt, és akkor mondjuk el nekik, hogy nem akarunk egybekelni. Hálás voltam Evan megértéséért, de mire visszatértem a bálba, Remus eltűnt. Kerestem a folyosókon, az udvaron és a Nagyteremben is, de nem volt sehol.

Azt hihette, hogy visszautasítom, én pedig elmondtam Evannek, hogy nem akarok vele lenni, így most ott voltam, ahol a part szakad.

- Szia - nyitott be hirtelen valaki a szobámba kopogás nélkül. Hogy én mennyire utáltam az ilyet. Gyorsan felültem, letöröltem a könnyeimet, és megigazítottam a hajam, mintha mi sem történt volna.

- Szia, Evan - mosolyogtam, s meglapogattam az ágyamat magam mellett. - Nem is hallottam, hogy megjöttetek.

Evan nem szólt, csak mosolygott és leült mellém. Hosszú ujjú, fehér inget viselt fekete nadrággal, barna haját tarkóján szoros copfba fogta.

- El kell mondanom valamit - szólt zavartan-komoran, s megköszörülte a torkát. - Nem fogok visszamenni a Roxfortba.

- Hogy mi? - döbbentem meg, s azonnal elszálltak szemeimből a könnyek. - Miért?

- Én... - kezdte, s lesütötte a szemét, nagyot nyelt, majd elkezdte felhajtani inge ujját. - Beavattak...

Az idő mintha lelassult volna, s én egy óvatlan pillanatban kileheltem szívem minden baját, mikor megláttam a koponyából előkúszó kígyó tetoválását Evan karján. Nem tudtam megszólalni, testem önálló életre kelve szememet le nem véve bal alkarjáról, felálltam az ágyról, a szám elé kaptam kezemet és a könnyeim újra eleredtek. Éreztem, hogy szívem egész testemben dübörgött, mégis olyan volt, mintha megszűnt volna dobogni. Elvesztve az egyensúlyomat a szekrénynek estem, mire Evan aggódva felállt.

- Hogy tehetted ezt? - találtam meg a hangomat, s tenyérrel felé kinyújtottam a karomat, nehogy közelebb jöjjön. Hirtelen azt se tudtam már, ki áll velem szemben és mit művelt Evan Rosierrel. - Miért, Evan? Tudod te, mit tettél? - mintha magam sem akartam volna elhinni, hogy ez most velünk történik.

- Így a helyes, Lyn - lépett felém még egyet.

- Nem! - emeltem fel a hangomat, de még mindig nem tudtam tekintetemmel elereszteni a Sötét Jegyet. - Ez rohadtul nem helyes! Tudod te, mire vállalkoztál? Gyilkosságra, bűntettekre! - már kiabáltam.

- Lyn...

- Te csak ne "Lynezz" itt nekem. Ki vagy te egyáltalán? Hogyan tehetted? - ismételtem meg első kérdésemet, mert egyszerűen nem tudtam felfogni. Megállt, nem jött közelebb, én pedig már az ajtómnál szobroztam a kilincsbe kapaszkodva. Így néztünk farkasszemet pillanatokon keresztül, míg ki nem nyögtem az egyetlen dolgot, ami eszembe jutott. - Nem tudok már mit mondani, egyszerűen csak állok lefagyva és próbálom kitalálni, ki is vagy...

- Én vagyok az, Lyn, nézz csak rám. Ne csináld már...

- Addig nézlek, amíg végül alig ismerek rád...

Boldog Karácsonyt, Lyndy Layton. Hogy mit kaptál? Egy halálfalót.