Farkasüvöltés //BEFEJEZETT//

9. Fejezet: Evan Rosier

Sziasztok! Egy kevésbé eseménydús, de annál jelentőségteljesebb fejezetet hoztam ma Nektek. Jó olvasást, várom a kommenteket.

Love ya :*

(Lyndy)

A roxmortsi kirándulás felüdülésként ért. A csíny óta a mardekárosok és a griffendélesek nem bírtak meglenni egy légtérben párbajozás nélkül - nyíltan gyűlöltük már egymást. Se könyvtári vagy folyosón esett beszélgetés, de még egy apró mosoly sem futott át köztünk Remus Lupinnal. Dühös voltam rá, habár nem ő átkozott meg, de akkor is gyűlöltem, elfogott az undor ahányszor csak megláttam őt.

Úgy szippantottam be Roxmorts friss, őszi levegőjét, mintha egyet jelentene a szabadsággal, amit most nagy mosollyal köszöntöttem. Bethanyvel karöltve haladtam az utcában egyenesen a Három Seprűbe. Egy-egy vajsör és lángnyelv whiskey társaságában ültünk nevetve a kocsmába, mikor hirtelen megjelent mellettünk Evan Rosier és Mark Warrington.

- Csatlakozhatnánk? - pillantott le ránk Evan bájolgó mosollyal.

- Nem éppen - feleltem gúnyosan.

Ahogy felnéztem a fiúra, hirtelen megrohamoztak az elmúlt évek emlékei. Elkapott az érzés, hogy milyen szép lehetett volna a jövőnk, ha elég nekem a szeretet, amit ő adott, de én valami többre vágytam, így megszakítottam vele a kapcsolatot.

- Ugyan már - támaszkodott az asztalra a fiú. - Tudom, hogy hiányzom neked - kacsintott rám, mire ugrott egyet a gyomrom.

- Na, jól van. Elég lesz - telt be a pohár. Mióta csak szakítottunk azt hallgatom, mennyire szeret, hogy a mi sorsunk egybefonódik és hogy valójában szeretem őt. - Beszélnünk kell, Evan - álltam fel, de szükségem volt egy kis löketre, így gyorsan megittam az egész lángnyelv whiskeyt.

Vetettem Beth-re egy "ne aggódj" pillantást, majd elindultam a kocsmából kifele, miközben összehúztam a taláromat magamon. Hűvös volt már, a nyár rég továbbállt, de az igazi, fagyos ősz még csak toporgott a küszöbön.

Evan és én egymás mellett sétáltunk egy darabig csendesen, míg a Roxmorts közepén álló térre nem érkeztünk. Ott aztán leültem egy padra, régi barátom pedig mellém telepedett, s kivételesen ő volt az, aki némán hallgatott, várta, mit is akarok mondani. Eddig kerültem és nyíltan elutasítottam, most mégis sétára és beszélgetésre invitáltam.

Széltől csapzott, barna tincseimmel kezdtem játszani, hogy zavaromat legyűrjem, hiszen abban a pillanatban tudatosult bennem, mit is akarok mondani Evannek. Barna szemeivel engem fürkészett, száján viszont nem ült a megszokott bájmosoly, mintha csak kiolvasta volna elmémből, milyen komoly dolog következik.

- Arról ismerlek, hogy mindig nyíltan megmondod, mit gondolsz - szólalt meg egy hosszabb hallgatás után, s kezét az én, padon fekvő kezemre tette. Átfagyott ujjaimat ellepte a forróság, ahogy bőre hozzám ért, s én nem tudtam nem fixírozni egymáson fekvő kézfejeinket. - Ne kertelj most se.

- Oké - bólintottam, s belekezdtem, miközben még mindig összeérő végtagjainkat szuggeráltam. Ez egyszerűbb volt, mintsem szemeibe vagy arcára néznem. - Kezdjük újra - böktem ki.

- Hogy... mi? - döbbent le, s elhúzta kézfejét, mire felnéztem rá. Arcán őszinte csodálattal vegyült döbbenet ült, szava elakadt.

- Vagy te nem ezt akarod? - hátráltam meg hirtelen, de valójában nem a reakciója, hanem a saját bizonytalanságom miatt.

- Dehogynem - nyúlt ismét kezem után, de ezúttal nem csak megfogta, hanem ölébe is húzta, miközben közelebb csusszant. - Csak hirtelen jött, ennyi az egész.

- Úgy éreztem, mikor szakítottunk, hogy nem elég nekem az, ami köztünk van, és sajnálom, hogy így gondoltam. De most már látom, hogy nem is kaphatnék ennél többet - annyira belelendültem abba, hogy mindkettőnkkel elhitessem azt, amit mondok, hogy még a padról is felálltam, Evan pedig követett.

- De mi vetett erre rá? Mármint én csak örülök neki, de eddig olyan elutasító voltál, azt hittem, esélytelen, hogy összejöjjünk újra.

Már kigondoltam a választ: azt akartam mondani, hogy a Griffendéllel való összetűzéseink ráébresztettek, hogy kikre számíthatok. Hogy nem kaphatok meg mindent, de amit igen, azt meg kell becsülnöm, és nem becsültem eléggé a kapcsolatunkat. Hogy rájöttem, még mindig erős vonzalmat érzek iránta.

De ahogy zavartan elpillantottam mellette, megláttam a térre kisétáló Remus Lupint, aki persze azonnal észrevette kettősünket, s megdermedve figyelt. A könyvtári este óta volt köztünk valami, ez tagadhatatlannak bizonyult, de a két ház csatározása, a szerepe, melyet betöltött a Griffendél életében, a barátai, az egész lénye és jelleme az ellen a "valami" ellen tanúskodott, s én tudtam: cselekednem kell, mielőtt belegondolhatnék, mi is ez a valami. Erre jelentett megoldást a régi láng újraélesztése Evan Rosier személyében. Evan jól jár, mert visszakapja a szerelmét, a Roxfort jól jár, mert nem kell a két háznak egymásnak ugrania a gyűlölet miatt, melyet a mi valamink csak fokozna, a Mardekár is jól jár, mert egyesül az álompárja, ráadásul a Rosier és a Layton család is csak előnyt szerezhet ebből az aranyvér-házasság miatt, melyet amúgy is elterveztek. És én is jól járok, mert lesz valaki, akire mindig számíthatok, és akit szeretek. Bár ez nem szerelem, de néha a szeretet is elég ahhoz, hogy a helyes úton maradjunk.

Ahogy egy pillanatra a tér szélén álló Remusszal egymás szemébe néztünk, tudtam mit kell tennem.

Lábujjhegyre álltam, s beletúrva Evan hosszú, barna hajába, megcsókoltam.