Farkasüvöltés //BEFEJEZETT//

8. Fejezet: Várlak vissza

Sziasztok! Végre ki tudtam pihenni magam rendesen (ne tudjátok meg, mennyire kialvatlan és stresszes voltam -.-), így van energiám és kivételesen időm is írni. Viszont az a helyzet, hogy elkezdtem írni saját könyvemet (kiadásra szánt), amit az Ok a harcra wattpades történetem ihletett, így arra is szeretnék elegendő időt fordítani. Ennek következtében heti egy rész az, amit ígérhetek Nektek, hogy jön-e több is, az csak az ihlet kérdése, de a tervezett az 1 fejezet/hét.

Most viszont fogadjátok sok szeretettel és kommenttel a nyolcadik részt, jó olvasást.

Love ya :*

(Remus)

Elérkezett a tanév első roxmortsi hétvégéje, mikor is a Tekergők szokás szerint együtt haladtak a kis falu felé, de ott életünkben először külön váltunk: James Lilyvel találkozott, hiszen esedékes volt az első randevújuk, ami még mindig hihetetlen volt számunkra, hogy valóban megtörténik-e. De sokkal fontosabb dolgom volt, minthogy Ágas szerelmi életével foglalkozzak. Rebecca legutóbbi leveléből megtudtam, hogy mi a terve. A Mágiaügyi Minisztériumban talált egy férfit, aki képes elvenni az ő furcsa varázserejét, s ha ez megtörtént, be akarja járni a világot.

Rebecca húgommal pár perc eltéréssel születtünk, de mindig úgy össze voltunk nőve, mintha sziámi ikrek volnánk, még akkor is, mikor az a vérfarkas megharapott engem. Ugyan nem változott animágussá, mint a Tekergők, de ő bocsájtott utamra átváltozás előtt és ő várt napfelkeltekor - mindent együtt csináltunk. Egészen a tizenegyedik születésnapunkig, mikor is én megkaptam a roxforti levelet, ő viszont nem. Borzalmas érzés volt, mert nem tudtam, mi a baj, hiszen a gyermek-mágiánk ugyanúgy fejlődött, az övé talán még gyorsabban is, s mégsem kapott levelet. Mégis eljött velünk az Abszol útra, ahol elsőként Ollivander varázspálca boltját látogattuk meg. Rengeteg pálcát a kezébe adott Ollivander úr, ha nem az összeset, s mind elutasította. Márciusi születésnapunktól a szeptemberi kezdésig rengeteg idő telt el, s megannyi levelet, idézést kaptunk a minisztériumba Rebecca furcsa varázsereje miatt, de rengetegen voltak azok is, akik házhoz jöttek. Húgom varázsereje mai napig fejlődik, de pálcát nem tud használni. S most arra készül, hogy elköttesse varázserejének forrását, hogy a minisztérium figyelő szeme nélkül, biztonságosan beutazhassa a Földet. *

- Szia - mosolygott rám a lány, amint megláttuk egymást Roxmorts egyik legkisebb fogadója mellett. A falu tele volt roxfortos diákokkal, és nem akartam, hogy ennyi év után derüljön ki, hogy van egy húgom. Mindenki rászállna, és a varázsereje nem lenne már biztonságban.

- Szia - öleltem meg.

Szűk, fekete nadrágot viselt, egy bő, kék blúzzal, mely látni engedte makulátlan bőrét, de ezt csak a fogadóban vettem észre, mikor levetette sötét, csuklyás köpenyét.

- Biztos vagy benne? Hogy meglennél mágia nélkül és egyedül belevágnál ebbe az egészbe? - tértem rá rögtön a lényegre, hiszem szívem tele volt aggodalommal.

- Remus - mosolygott önfeledten. - Már voltam a minisztériumban. Anya azt mondta, hogyha biztos vagyok a dolgomban, akkor éljek az utazás előtt kicsit a varázslat nélkül, és már egy hete elkötötték a mágiámat. És ez nem végleges. Úgy képzeld el, mintha egy csőre csomót kötnél, így a víz elakad benne, de ott van. Amint visszaértem Európából, feloldják a "csomót", s én újra varázsolok majd.

- Rendben, de...

- Figyelj - vágott a szavamba. - Tudod, hogy egész életemben alig mozdultam ki otthonról, mert a varázserőm nem engedte, bármikor kárt okozhattam volna, lebuktathattam volna a világunkat a muglik előtt. De most... Végre láthatok mindent, amiről eddig csak olvastam! Kérlek, örülj velem egy kicsit - fogta meg a kezemet az asztalon.

Egy pillanatig csak ültem ott, s kezeinket néztem, ahogy tenyerei között tartotta az ujjaimat, majd aranysárga szemeire pillantottam, amiről a nyári balesetünk jutott eszembe, minek következtében vérfarkas méreg jutott a szervezetébe, s most havonta ő is szenved. Kijár neki a boldogság kis morzsája, lehet ő is szabad egy kicsit, nem szabadna pont nekem az útjába állnom.

- Igazad van - bólintottam, de közben szívem fájdalmasan facsarodott össze. - De aztán küldj levelet mindig, mi történik veled, merre jársz! - mosolyogtam rá végre én is.

- Mindenképpen - vigyorodott el, mintha eddig csak én tartottam volna vissza az úttól.

- Szóval tényleg elmész? - szólt közbe hirtelen egy hang. Sirius állt tőlünk nem messze roxfortos egyenruhájában, csapzott hajjal. Láttam nyáron, mikor a Tekergők nálunk voltak, hogy mennyire jóban lettek, így adtam neki egy kis időt elbúcsúzni.

- Beszéljetek csak - álltunk fel mindketten, és még egyszer összeölelkeztünk. - Vigyázz magadra, várlak vissza.

Azzal elengedtem húgomat, talán a leghosszabb időre életemben, s magukra hagyva a két barátot, kisétáltam a fogadóból. Még az ablakon visszapillantva láttam őket ölelkezni, némán búcsút venni.

Viszlát, Becky, várlak vissza.

-----------

*Erről részletesebben a Mindig a hintánál című történetemben olvashattok.