Farkasüvöltés //BEFEJEZETT//

27. Fejezet: Merlin mosolya

Sziasztok! Nagyon sokan írtatok és kértétek a Fred/saját történetet, amit meg is fogok írni, ha vége a Farkasüvöltésnek :)

Ez egy kisebb átvezetőrész lett, amivel rákanyarodunk a célegyenesre. Nem tudom, pontosan hány fejezet lesz, de szerintem "2-3 + az epilógus" felállásnál nem lehet sokkal több.

Jó olvasást és várom a kommenteket szeretettel.

Love ya :*

(Lyndy)

El sem mertem hinni, hogy Remus végre megkérte a kezemet, ráadásul ilyen csodálatos, közös kiruccanást kerekített mellé, egyszerűen elképesztő volt az egész. De ami még ennél is elképesztőbb volt, az az idő múlása, hogy milyen gyorsan elérkeztünk az esküvő napjára. Mindenki ott volt, aki csak számított és jelen lehetett. Fájt a szívünk Potterék miatt, de Rebecca és a gyerekek természetesen megjelentek, eljött az én családom is: anyáék és az összes testvérem, akiket már olyan régen nem láttam, valamint Bethany, aki azóta a Mágiaügyi Minisztérium lelkes dolgozója lett, pár barátom is ott volt még a Roxfortból, illetve a kórházból, ahol dolgozom. Remus oldaláról jelen voltak még a szülei, néhány munkatársa és pár régi ismerős az iskolából. Nagyon furcsa volt látni a régi ismerősöket, szerintem csak most érzékeltük igazán, hogy mennyi minden történt és mi minden megváltozott a Roxfortos évek óta. Elvégre már nyolcadik éve volt, hogy elvégeztük az iskolát, majd mindenki ment a maga feje után - Bethany például már összekötötte életét Blake Selwynnel, és első közös gyermeküket várták.

Felfoghatatlan volt, milyen gyorsan elszállt felettünk a fiatalságunk.

Az esküvő után Rebecca már idejét látta az elköltözésnek, így ismét ketten maradtunk Remusszal, akivel sajnos nem tehettük meg, hogy hosszabb időt kihagyjunk a munkából, így a nászutat otthon töltöttük a hétvégén.

Immár Mr. és Mrs. Lupinként kaptuk a leveleket, ajándékokat, s így teltek az éveink is. Én stabil pozícióban lépkedtem egyre feljebb a Szent Mungóban lévő orvosi ranglétrán, Remus azonban betegsége miatt egymás után falta a munkahelyeket. Nem volt stabil munkája kerek egy évig már jó ideje, ami a pénztárca súlyán is megmutatkozott sajnos. Ekkor kapott munkát a rég nem látott Albus Dumbledore professzortól, mint Sötét Varázslatok Kivédése tanár a Roxfortban. Mivel Remus esze vágott és a párbajozásban sem marad alul általában, így természetes volt, hogy megfelelő a pozícióra.

- Nem biztos, hogy elvállalom - nyögte ki egyik este Remus a vacsoraasztalnál.

- Mi? - döbbentem meg teljesen, hiszen azt gondoltam, magától értetődő, hogy megy tanítani. - Miért?

- Lyn, akkor egy évre itt kéne hagyjalak téged - mutatott rá a munka egyetlen gyengeségére, ami már nekem is eszembe jutott és sokat gondolkoztam rajta.

- Drágám - fogtam meg kezét az asztal fölött. - Tudod, hogy kell a pénz, muszáj menned. És nekem is vannak szabadnapjaim ám, Albus biztosan megengedi majd, hogy meglátogassalak, illetve ott van a téli szünet is, mikor mehetek vagy épp te jöhetsz haza. Megoldjuk.

- Igen, de...

- Nincs de, Remus! Te is tudod, mennyire szükségünk van a pénzre, mert ekkora házat és kettőnket nem tudjuk eltartani egy fizetésből.

- Tudom - sóhajtott nagyot, s kezét elhúzva arcát tenyerébe temette.

Remus abban az évben, 1993-ban, pont mikor megtudtuk, hogy Sirius Black megszökött az Azkabanból. Mindenki tudta, hogy a célpontja Harry Potter, James és Lily fia, akit oly sokszor meglestünk Remusszal titokban. Úgy tettünk, mintha arra sétálgatnánk csak, talán még Harry is látott minket, de ezt kétlem. Mivel Dumbledore elmondta, miféle védőbúbájt bocsájtott a muglicsalád házára, ahol a kis Potter élt, így nem próbáltuk meg győzködni arról, hogy magunkhoz vehessük, és beláttuk, nem is vagyunk olyan helyzetben, hogy megtehessük. Illetve beláttam, hogy Harry bevonása a varázsvilágba súlyos hiba lenne, hirtelen rázúdulna minden, és elég lesz neki az, amikor majd megkapja a roxforti levelet. Így ismeretlenek maradtunk.

De most minden megváltozik: Remus tanítani fogja Harryt, Black is egészen biztosan a kastélyba igyekszik majd a Potter fiúhoz, Remus viszi magával a húgát, mert ő is esélyes lehet egy Black-látogatásra. Én viszont nem, és stabil, jó munkám van a Mungóban, valamint Dumbledore nem teheti meg, hogy ennyi új embert alkalmaz hirtelen. Ezért én maradtam otthon.

Remusszal folyton leveleztünk, beszámolt mindenről és én is, bár nekem koránt sem volt semmi érdekes az életemben. Dolgoztam, takarítottam, főztem, aludtam - és ezeket ismételtem minden egyes nap egész tanévben. A téli szünetre Remus hazalátogatott, együtt ünnepeltük a Karácsonyt, s megdöbbenve hallottam, hogy a Roxfortban már nem hagyomány a bálozás. Remus beszámolói alapján rájöttem, hogy egy csodálatos időben jártam az iskolába, mikor még voltak szép hagyományok és nem érzékeltük a háborút, a veszteségeket ennyire. Bármennyire is hiányoztak a barátaim és az iskolaéveink, nem szerettem volna visszatérni a Roxfortba, mert csak kiábrándultam volna, amiért olyan sok minden nincs már meg, amit anno annyira szerettem.

Egyik tavaszi reggelen a bagoly üvegkocogtatására ébredtem: a Reggeli Prófétát hozta, mint mindig. Ahogy beengedtem, a főcímlapról ismerős arcok mosolyogtak fel rám, mintha csak nekem szólna.

Sirius Black ült a Roxfort Gyengélkedőjének egyik ágyán, mellette a már tizenhárom éves Harry Potter, a háttérben pedig Remus forgolódott. Szemöldökömet ráncolva, hevesen dobogó szívvel azonnal felélénkültem és az újságot kezdtem olvasni, mint egy őrült.

Szerintem ez volt a leghosszabb cikk, amit valaha a Prófétában láttam. Írt Sirius ártatlanságáról, Peter Pettigrew megrendezett haláláról és valódi bűnösségéről, szabadlábra helyezéséről és teljes bocsánatáról, és én úgy éreztem, mintha visszakaptam volna egy kisebb darabot a régi, szeretett életemből.

Ez tényleg az a helyzet volt, mikor nem szégyelltem azt, hogy harmincnégy éves nő létemre bugyiban és Remus egyik pólójában, hangos zenére, kezemben újsággal táncolok az ágyamon eszeveszetten.

Úgy éreztem, Merlin végre ránk mosolygott egy kicsit újra.