Amerikából jöttem II. (HP fanfic)

2. Emlékek

Floridát mindig is szerettem. Az időjárás változásait... ahogy először szinte szikrázik a nap, akár egy csillagszóró az éjszakában, aztán – szinte egyik pillanatról a másikra- az ég szürkéllik, a füvet és a fák leveleit viharos szél borzolja... talán homokot is hord. Abból rengeteg van itt. Az óceánpartra bálnaméretű hullámok csapódnak ki. A padlásunkról nyíló erkélyről, ami már a harmadik emelet része, ellátni odáig. Imádom. A francia erkélybe kapaszkodva mindig is úgy éreztem, határtalanul boldog és szomorú vagyok... ugyanabban a pillanatban.

A betonúton már május végén tojásrántottát lehetett sütni, a gyepet nem lehetett öntözni, de nálunk (kis varázslattal) mindig dús és friss volt a fű. Az udvarunkon nem messze a terasztól egy hatalmas fa állt, az árnyékában egy nagy hintaágy feküdt. Szabadidőmben, ha nem a medencénkben vagy az óceánparton vagyok, ott szoktam üldögélni. Sokszor olvasok itt, vagy írom a házim, de néha csak fekszem és hintázok. A hintára gondolva elfog a vágy, hogy belevessem magam és meg se mozduljak. Soha többé.

DURRANÁS.

A gondolataimból az szakít ki, hogy hiába várom, a hányinger és a szédülés ezúttal elmarad. Fáradtnak érzem magam, igazán fáradtnak, ahogy eszembe jutnak a történtek.

Ezúttal nem a házunk elé érkeztünk, hanem az utca végére, és onnan sétáltunk. Izzy hagyott nekem időt felkészülni az anyával való találkozásra, amiért nagyon hálás voltam. De miért nem hoztam a kulit is?! Az a láda baromi nehéz volt, annak ellenére, hogy öt éve cipeltem, és már hozzászokhattam volna a súlyához.

- Michelle már tudja – szólalt meg Izzy. Ez nem a szokásos téma volt, nem egymás ugratása, mint általában. A szemében láttam, mire gondol. – Ejha... nagyon jó vagy – bólintott elismerően.

- Szóval te is tudsz, csak jól titkolod – vigyorodtam el. Ez tipikus Izzy-s dolog lenne.

- Elsajátítható képesség, de vannak, akiknek eleve adott. Vannak olyanok is, akiknek idővel bújik elő.

- Akkor nagyon kell vigyáznom, nehogy rossz kezekbe kerüljön az információ... habár – eszembe jutott Piton professzor-, nem biztos, hogy a legjobb emberhez fordultam segítségért. Pitonhoz – feleltem kimondatlan kérdésére.

- Az igen! És nem küldött el? Vannak még meglepetések... de erről szót se többet.

- Nem küldött el. – Ennél többet viszont nem mondtam, mert megérkeztünk.

- Hannah! – lépett ki anyám a verandára, és megölelt. – Úgy hiányoztál... nagyon aggódtam ám érted! – A tekintetében komolyság ült, emellett nem tudtam valamilyen vicces beszólással elmenni. Sóhajtottam egyet, mert tudtam mi jön: ismét fel kellett idéznem a szomorú történteket.

Látom az ájult Fleurt... a magához térő Viktor Krumot, miközben megkönnyebbülök, hogy nem Harry vagy Cedric küldte a szikrákat. Katievel összekapaszkodva szurkolunk... az idő mintha ólomlábakon járna.

Hermionét odakísértük Krumhoz, Karkarov már ügyet sem vetett rá...

Karkarov szemei kikerekednek, és a bal karjához kap... látom rajta, hogy valakit keres... Piton és Dumbledore pusmognak valamiről...

Dumbledore aggódó arca van előttem...

- Katie, nagy baj van – suttogtam, a szemembe könnyek szöktek. Nem tudtam, csak éreztem azt. – Katie...

A szemem sarkában egy fehér talárt látok, ami szinte repül... egy árny még visszanéz a birtok határán, de senkinek nem tűnik fel, mert akkor két fiú alakja bontakozik ki a labirintus mellett.