35. Gyászolni mosolyogva is lehet

1.2K 55 4
                                    

Hello! Egy helyen káromkodnak a szereplők. Gondoltam, szólok róla. V.

* * *

Szerencsére mire Dumbledore professzorral végeztünk, a diákok többsége már a Nagyteremben volt, én pedig a griffendél torony felé vettem az utamat. A legrövidebb úton próbáltam menni, de így is egy örökkévalóságnak tűnt, mire elértem a hálókörletet. Bevetettem magam az ágyamba, és könnyek között, de végre elaludtam.

Késő délután ébredtem fel az üres hálóteremben, de nemsokáig maradtam egyedül - Katie épp a fürdőből lépett ki.

- Végre felébredtél - sóhajtotta. - Nem tudtuk, hova tűntél délután... - magyarázta, majd elhallgatott. - Mi történt, Han? Te is elmentél Potterékkel? Mindenki erről beszél...

- Nem - ráztam a fejem, de minden mozdulatra zúgni kezdett a fejem és szédültem is. - Én Piton professzorral voltam. Átkutattuk az erdőt... aztán pedig segítettem neki dolgozatokat javítani, csak, hogy ne szökhessek a többiek után. Pedig megpróbáltam... - az emlék, még akkor is, ha fájdalmas dolgokat is felidéz, egy kis mosolyt rajzolt az arcomra.

- Hála az égnek, hogy te nem voltál ott - sóhajtott. - De mitől vagy akkor ilyen fáradt? A szemeid is be vannak dagadva.

- A sírástól - vallottam be, és visszakucorodtam a paplan alá. Barátnőm nem tágított, leült az ágyam szélére.

Nem akartam kimondani még. Minden sejtem tiltakozott a gondolat ellen, hogy kimondjam, hogy arra a hatalmas űrre gondoljak a lelkemben, amit eddig Sirius töltött ki. Akkor arra is gondolnom kell, hogy mi az a rengeteg minden, amit meg akartam még tőle kérdezni, és arra is, hogy mindazokra már sosem kapok választ. Túl korán ment el... és nem is értettem, Katie hogyan tud mosolyogni, hogy én hogyan tudok mosolyogni, mikor nem volna szabad. Ilyen nagy veszteség után az arcizmaimnak sem szabadna működni. A szél se fújhat, és a világ összes színének ki kéne fakulnia. De az ég szikrázóan kék volt, mintha csak Merlin nevetne rajtam, a rengeteg fái pedig a zöld árnyalataiban pompáztak, mintha csak ünnepelnének, mintha csak Piton professzort szólítanák meg, aki most minden bizonnyal örül, hiszen egy ősellensége meghalt az éjszaka...

- Sirius... - suttogtam. - Apa. Ezekre a gondolatokra ökölbe szorult a kezem és még inkább rázott a sírás. Katie próbált vigasztalni, és bár nem akartam, helyette ott akartam maradni a takaró alatt, sírni, örökké csak könnyeket ontani; de Katie hatásosan csinálta és akaratlanul is apadni kezdtek a könnyeim.

- ... Katie, az édesapám meghalt.

Kimondtam hát. Katie döbbenten meredt rám; hisz nem meséltem nekik Siriusról, mert nem volt szabad, ezért felidéztem a vele kapcsolatos dolgokat. És csak meséltem... elmondtam, hogy igazából ártatlan volt, hogy az egyik iskolatársa és barátja árulta el őt, de bujkálnia kellett, és a nyári szünetben és karácsonykor is vele találkoztam, hogy együtt töltsük az időnket. Hogy a Weasley család is ismerte Sirius titkát, és most már a minisztérium is hajlandó elhinni, amit Dumbledore professzor is kezdettől fogva állított...

Katie csak döbbenten hallgatott engem.

- Legalább nem fájt neki, és mosollyal az arcán ment el - mondta végül, annyi vigasztaló szó után. - Igazán méltó egy ekkora, hétköznapi hőstől. Mármint, érted...

- Értem - nyöszörögtem, és egyáltalán nem haragudtam. Jól esett az, amit mondott nekem.

- Na gyere... a világ sajnos nem áll meg, Han - ragadta meg a kezem-, neked pedig épp ezért ragyognod kell a többiek előtt. Kezdünk valamit az arcoddal. Egyébként... - fordult felém, miközben a talárjaim között válogatott - ... nem tudom, örülsz-e majd neki, de...

Amerikából jöttem II. (HP fanfic)Where stories live. Discover now