Amerikából jöttem II. (HP fanfic)

6. A főhadiszállás II. (A vacsora)

Sziasztok!

Tudom, elég sokat késtem a folytatással, és most csak az előző fejezet második felét hoztam, kérlek nézzétek el nekem. Kicsit lustább is voltam, de a napokban költöztem, plusz még egy jó kis fülgyulladást is kikaphattam, úgyhogy megjártam a fülészetet is. Valószínű, hogy lesz még egy-két köröm ott. Drukkoljatok, hogy megússzam azzal az eggyel, amin már túlestem!

Jut eszembe... ti hogyan élitek túl ezt a meleget?

***

- Ki az a Sipor? – erre a kérdésre léptem vissza Harryékhez.

- Sipor... - nevettem. – Sipor egy házimanó.

- Igen? – sántikált oda hozzánk máris. Mit keres itt? Csak nem meghallotta...?

- Ő Sipor, már itt is van – mutattam rá. – Szia, Sipor. Te is vacsorázz meg, ha szeretnél – mondtam. – Jó étvágyat – bólintott, és el is tűnt. Hermione és Ron csodálkozva indultak el lefelé, de mikor én utánuk mentem volna, Harry megfogta a kezem.

- Tudja – mondta nekem.

- Úgy tűnik – feleltem. – De én nem mondtam neki semmit.

- Akkor honnan tudja? – vállat vontam.

- Szerintem érez valamit, hallja a nevét, vagy nem tudom – suttogtam. 

- Állj! – állított meg Ron. Nem kérdeztem, miért, mert láttam az ereszkedő zsineget.

- A varangy rúgja meg! – szitkozódott Fred. Elvigyorodtam. Hát ez van... nem jösztök? – néztem fel.

- Innen jobban látlak – kacsintott vigyorogva. Meg se rezzentem.

- Tudom – kacsintottam rá, és elindultam.

- Tudod? – jelent meg a lépcső alján. Elvigyorodtam. – Te ravasz mardekáros.

- Idegesítő hugrabugos – kontráztam rá.

Alig egy centi választotta el a szánkat, én Fred csillogó szemeibe néztem, amikor Ron trappilt el mellettünk, hangosan szuszogva nem tetszése jeléül. Nem tudtuk nem észrevenni őt. Fred morcosan nézett öccsére. 

Adtam egy puszit az arcára, majd elindultam, ő pedig követett, nevetve, szorosan egymás mellett mentünk a konyhába. Szinte minden tagunk egymáshoz ért.

A falra akasztott manófejek előtt elhaladva megpillantottuk Lupint, Mrs. Weasleyt és Tonksot, akik a bejárati ajtó temérdek mágikus zárát és reteszét bűvölték, hogy bezárjanak a távozók után. - A konyhában eszünk – suttogta Mrs. Weasley a gyerekek elé sietve. – Ott az ajtó, Hannah, Harry drágám, de kérlek, próbálj minél kevesebb zajt... Bumm! - Tonks! – csattant fel Mrs. Weasley, mielőtt még hátranézett volna. Az említett boszorkány a szőnyegen feküdt.

- Bocsánat! – szabadkozott. – Az az átkozott esernyőtartó az oka! Már másodszor esem hasra...

A mondat végét rettenetes, velőtrázó ordítás nyomta el.

- Ó, tehát miatta kell csendbe lennünk... - Tonks nem nagyon bírt azzal a valamivel, úgyhogy segítettem neki cipelni. Alaposan kifulladtunk, mire félretettük az esernyőtartót. – Fúj... ez egy troll-láb?

- Igen, az – felelte Sirius, miután köszöntötte Harryt egy öleléssel. – Az anyám szerzeménye.

- Remek ízlése volt – mondtam, majd a hangomat annyira lehalkítottam, hogy szinte csak tátogtam: - a nagyinak. – Sirius rám kacsintott, belé karoltam, míg másik oldalról még mindig Fredbe, és így indultunk el a konyha felé.