Amerikából jöttem II. (HP fanfic)

16. Mi ez a hely, Potter?!

A napok teltek-múltak, hol lassabban, hol gyorsabban. Éreztem, hogy egyre feszültebbé válok, hiába voltak ott a barátaim. Ők is egyre idegesebbek lettek. Olyan új helyzetbe kerültünk, amivel még nem találkozott egyikünk sem. A Próféta – benne a miniszterelnök – állandó fröcsögése nem volt elég; bárhová mentünk a kastélyon belül, Umbridge ott volt. Heteken át ott volt szinte az összes óránkon, de a tanítási időn kívül is mindenhol belé botlottunk. Amikor Freddel kettesben, vagy George-dzsal együtt hármasban üldögéltünk az iskola folyosóin, vagy az udvaron (ami persze egyre ritkább volt tekintve az egyre hűlő levegőt) legtöbbször láttuk a tanárnőt... Frusztráló volt az is, hogy az óráin néma csendben kellett üldögélnünk, sosem kérdezte a véleményünket, csak néha beszedte a jegyzeteinket, hogy ellenőrizze őket.

Egy levelet nem tudtunk úgy elküldeni, hogy a tanárnő ne kapta volna el a feladót, hogy kérdezősködjön a maga „finom" módján, vagy ne Frics elől kelljen meglógni. Nem mintha én olyan sokat leveleztem volna, az egyetlen, akinek szerettem volna írni, az Sirius volt. De sűrűn hallottam morogni a diákokat.  Sokáig fontolgattam, hogy írjak-e neki, de mindig ugyanoda jutottam: nem sodrom-e veszélybe az édesapámat ezzel? De, minden bizonnyal.

- Na jó – sóhajtottam egy kedd reggel. Elhatároztam magam. – Írok neki.

- Helyes – mosolyodott el Katie. – A szüleinkkel tartani kell a kapcsolatot.

A következő pillanatban ijedten és gyorsan szívtam be a levegőt, az ajkamba haraptam.

- Mégse. Nem írok egy betűt se. Vagy írjak?

- Elég ebből! – csattant fel Will, mikor ezredjére is meggondoltam. – Ha te nem írsz neki, majd én írok!

- Mégis mit írnál?

- A nevedben írnék... Kedves Papa...  - ujjával a levegőbe rajzolt, mintha tényleg írna. Nevettünk.

A nevetésünknek Angelina Johnson kiabálása vetett véget.

- POTTER! MÉGIS, HOGY MERTED EZT... ÍGY HOGYAN GYAKOROLJUNK... EDDZENÜNK KELL...! MIÉRT NEM BÍROD FÉKEZNI A NYELVED?!

A hetedéves lány teljesen kibukott. Egy csendes pillantást váltottam Katievel és Willel, utóbbival gyorsan odaléptünk hozzájuk.

- Angelina... mi van?

- Mi? Az van, hogy Potter megint büntetőmunkát kapott! – dúlt-fúlt, és dühösen pillantgatott Harryre.

- Próbálj megnyugodni, mert McGalagony pontot fog levonni tőlünk... - a lány a pokolba kívánt a pillantásával, én meg örültem, hogy arra azért senki nem képes, hogy a pillantásával öljön.

Leszámítva a baziliszkuszt.

- Már jön is – forgatta a szemét Will.

McGalagony arcáról mindent le lehetett olvasni, ezért eszünk ágában sem volt ellenkezni vele. Persze nemcsak ezért nem szóltunk egy szót sem – legalábbis én mélyen egyetértettem a tanárnővel. Már csak azért se szólaltam meg, mert Hermionével egy volt az álláspontunk. Will viszont füstölgött, még Umbridge órájára várva is.

- Hogy maradsz ilyen nyugodt? – pirított rám. Meglepetten fordultam felé. – Pont, hogy neked kéne a legjobban kiakadni! Harry Potterről van szó!

- Igen – szűrtem a fogaim között, mert fél szemmel láttam a tanárnőt közeledni. – Róla van szó! Nem tudja fékezni magát. Tegnap próbáltam a lelkére beszélni, de nem... - elhalkultam. Az óra is elkezdődött, illetve támadt egy zseniális ötletem, ami talán beválhat.