36. Július 4.

1.2K 57 7
                                    


Mikor belekapaszkodtam Remus karjába, már éreztem is a rántást a köldökömnél, és egy pillanat múlva az utcánkon találtam magam, ahol az út egy szökőkúttal ellátott kis térbe torkollik. Megcsapott a hirtelen hőség, ahogy Holdsápot is, és egy pillanatig összekapaszkodva álltunk. Azon csak később gondolkodtam el, hogy ez biztosan az egyik óvintézkedés, amit az amerikaiak meghoztak. Azaz nem lehet közvetlenül a helyszínre hoppanálni, hanem csak a közelébe, és onnan, azaz a szökőkúttól lehet megközelíteni a vágyott helyszínt.

Holdsáp a kezét nyújtotta, mire én belekarolva, a ládám magam után húzva mentem mellette. Emlékszem rá, hogy tavaly milyen érzés volt végigmenni itt, Izzyvel az oldalamon. Akkor azt gondoltam, hogy fogalmam sincs, hogy fogok megállni anya előtt, hogy fogom elmondani neki, mi történt, mert Cedric halála olyan volt, mintha kitéptek volna belőlem egy darabot. Nem akartam érezni akkor semmit.

Most, mintha a szívemet tépték volna ki. Olyan hatalmas űr volt a mellkasomban, amit semmi nem tudott elfedni, vagy betölteni. És ott volt még anya...

Sem én, sem Holdsáp nem tudta, hogy anya tudja-e. Lehetségesnek tartottam, hogy már tudja, de azt is, hogy nekem kell elmondanom neki. Örültem, hogy Holdsáp mellettem van, erőt merítettem keresztapám jelenlétéből. Abból, hogy borostyánszín szemeibe néztem. De vajon kérhetem-e, hogy maradjon mellettem?

Belle szép hangja már két házzal odébb is hallatszódott, bár fogalmam sem volt róla, mit énekelt. A házunk elé érve aztán szembefordultam vele, és igyekeztem elmondani, ami megfogalmazódott bennem. Nem most, nem tegnap, hanem már akkor elkezdődött, amikor Harryvel elbújtunk a Rengetegben. De bele se tudtam kezdeni, keresztapám magához húzott, és kicsit esetlenül ugyan, de megölelt. Könnyek gyűltek a szemembe, és rajta is látszott a meghatódottság, mikor elengedett.

- Köszönöm, hogy eljöttél velem - kezdtem bele halkan. - Sokat jelent.

- Azt gondoltam, most, hogy Sirius... - elhallgatott. Az arcára szomorúság ült ki.

- A legjobb barátod volt. Tudom, hogy az általa hagyott űrt nem tudom pótolni, ezért nem is szeretném. Csak azt akartam mondani, hogy én itt vagyok neked. És bármiről beszélhetsz velem, őszintén. Ezt akartam csak. Na, gyere - ismét a ház felé fordultam, és megragadtam a karját, hogy jöjjön. - Sziasztok! - köszöntem, miután beléptem és becsuktam az ajtót keresztapám mögött.

Semmi válasz nem érkezett, csak a konyhából szűrődött ki a sürgés-forgás sercegő hangja. Remusra néztem és vállat vontam, miközben próbáltam a lépcső alá beszuszakolni a ládámat. A nappali felől gügyögés hangzott fel.

- Anne! - a hang felé fordultam, és elmosolyodtam a törpe láttán. Az egy éves kisöcsém közeledett, mint a villám, és egy pillanat múlva már a combom fogta át karjaival.

- H - leheltem - Hannah - és lehajoltam hozzá. Két kezével a hajam felé kapott, mire én gyorsan összefogtam a loboncom. - Á-á. Ne nyúlj a hajamhoz, öcsi - felkaptam. - Tudod, ezt már megbeszéltük. Gyere, bemutatlak Holdsápnak. Rázzatok kezet, Pötyi - mondtam a karomban tartott kicsinek, és közben én is kinyújtottam a kezem. Az egész olyan volt, mint valami activity.

Kisöcsém kitartotta a kezét, és egy „ossáp"-nak hangzó valami után fogta magát és előre vetette magát. Még szerencse, hogy Remusnak jók a reflexei, így a kissrác mostmár az ő karjaiban gagyogott.

A konyha felé vettük az irányt.

- Nem hiányzik nektek valaki? - dugtam be a fejem az ajtón. Darren már a jobb kezem mutatóujját markolva totyogott be mellettem a helyiségbe.

Amerikából jöttem II. (HP fanfic)Where stories live. Discover now