49. Az átidegeskedett nap

894 61 15
                                    

Sziasztok! 

Oké, azt mondtam október 4., de ihletet kaptam... :) bocsássátok meg nekem, kérlek! Ez egy különleges fejezet lett, mindjárt rá is jöttök majd, miért mondom ezt... aki rájön, mi Fred idegességének az egyik oka, le ne írja! Legfeljebb csak annyit, hogy tudja. :) 

Puszi: V.

* * *

- Hol van Hannuci, anya? - kérdeztem, miközben sietősen leszökdeltem a lépcsőn, benéztem a nappaliba és onnan a konyhába tartottam. - Sehol sincs... - morgom.

Már a reggelinek szánt pirítóst kenem a kedvenc eperlekvárommal, és lemondóan sóhajtok, hiszen anya nem válaszol; csak a konyhát takarítja. Arra gondolok, hogy anyának tudnia kéne. NEKEM IS tudnom kéne. De anyának mindenképp, hiszen az édesanyák mindent tudnak. (Persze ha George kérdezi, ez nem így van...de, ha Ginny...)

- Hogy mondod, drágám? - eszmélt fel.

- Han a Szent Mungóban van, bátyó - tette le mellém magát kedvenc húgom.

- Micsoda?! - majdnem kiköptem a számban forgó falatot. Mit keres ott? Mi történt vele míg aludtam? És mégis mikor...

Ginny nevetett. Várjunk... Ginny nem nevetne, hogyha Hannucit baj érné. Akkor mégis miért...? Ki is derül, hogy az ábrázatomon nevet.

- Túl ne aggódd magad, Freddie-uci - gügyög George nekem, akinek ennyi időbe telt rendes gúnyát húzni és megérkezni az étkezőbe. És egy pillanat alatt sikerült elérnie, hogy elvörösödjek. Már Ginny sem nevet, és anya megmondja a megoldást... épp abban a pillanatban, amikor rájövök.

Hiszen tegnap mondta, hogy ma meglátogatják Katie-t Willel.

- Még kérdezted is, hogy vele tarts-e, de ő mondta, hogy most ne - emlékeztetett Ginny is. - Izgulsz nagyon? - kérdezte halkan.

Ron is megérkezett reggelizni Harryvel együtt, úgyhogy csak bólintottam húgocskám kérdésére, és a jobb kezemmel megsimogattam a taláromat bal oldalt. Mintha csak leporolnám magam, de Ginny értette. Holnap már karácsony van...

Mindenesetre most már megnyugodtam. Hannah biztonságban van, és mivel már a nyomjel sincs rajta, nagy veszélybe sem kerülhet. Félelmetes ellenfél, ha pálca kerül a kezébe, ezt már hetedikben is tapasztaltam a DS edzéseken.

- Azt hiszem, hogy nem is várható ebédre, csak vacsorára - merengett anyu; ő is leült hozzánk reggelizni, miután mindent kikészített elénk.
(Örülök, hogy megvan a saját lakásunk George-dzsal, és annak is, hogy önállók vagyunk; így viszont dupla öröm itthon lenni. Ezért mindig hálával gondolok vissza anya munkájára.
Talán sokan vannak hasonlóan ezzel mások is.)
 

Anyu kicsit lelombozott a hírrel; persze tudom, hogy Hannucinak mennyire fontos Katie, és sejtem mennyire várhatta már a látogatást. Biztosan nagyon ki is lesz készülve, ha hazaér...

Egy kicsi szúrás mégis ott van a szívemben, hiszen nem láttuk túl sűrűn egymást. Igazából azóta, hogy elbúcsúztunk a Kings' Cross-on. A roxmortsi hétvége elbliccelése persze az én saram, ezt el kellett ismernem. És ez csak egy újabb dolog, ami miatt csodálattal nézek a szerelmemre. Hiszen egyetlen szóval vagy mozdulattal sem árulta el, hogy neheztelne, és ezért hiszem, hogy nem is haragszik rám emiatt.

Az állomáson, amikor végre a karjaimba zártam - csak ott tudatosult bennem, mennyire is hiányzott az én bohókás barátnőm- meg is fogadtam, hogy többet egy találkozási lehetőséget sem fogok elhalasztani. Próbáltam háttérbe szorítani a hiányát, de el kell ismernem, hogy annyira fontossá és erőssé vált a kettőnk közötti kapcsolat, mint... nos, csak egyetlenegy ilyen kötelék jut eszembe.

Amerikából jöttem II. (HP fanfic)Where stories live. Discover now