3. A látogatás

1.5K 70 4
                                    

Összeszorítottam a szemeimet és ziháltam. A testem befeszült, és nem mertem moccanni. A szapora szívverésem hallgattam, és próbáltam rájönni, hol vagyok. A temetőben-e, vagy otthon, az ágyamban fekszem? Miután meggyőztem magam, hogy a szobámban vagyok, oldódni kezdett a végtagjaimat kínzó görcs és a pulzusom is csökkenni kezdett. Kinyitottam a szemem: igen, a helyiség határozottan a szobám volt. Felkeltem és felhúztam a spalettát, hogy aztán erőtlenül essek vissza a matracomra.

Noha a hold és az ég látványa mindig megnyugtatott, most valamiért mégsem. Nem tudtam visszaaludni, egyfolytában az álmomon töprengtem. Sirius miért volt halott? Hiszen, igen, már bevallottam magamnak, hogy mennyire haragszom rá amiért egy egész évet Roxmortsban töltött, és nem is találkozott velem. De az apám volt. Ismeretlenül is szerettem és ragaszkodtam hozzá... vagy ahhoz az árnyhoz, amit kitaláltam magamnak. Még csak most döbbentem rá, hogy nem is ismerem őt. Csak ahhoz a képhez kötődtem, amilyennek elképzeltem őt. Ki tudja, ő milyennek látott negyedikben? Lehet, hogy csak nem akart csalódni és csalódást okozni. Mindketten ahhoz az elképzeléshez és a vágyainkhoz ragaszkodtunk, ami kialakult bennünk a másikról.

Vagy ez ostobaság? Talán sosem tudom meg. Sosem, hacsak nem lépek valamit.

A másik Cedric. Ő volt a hugrabugos legjobb barátom. Miért nem tűnt fel nekem, hogy szerelmes belém? Mindig annyira jól megvoltunk, és sosem... nem árult el semmit az érzéseiről. Vagy mégis... a titkos, cinkos összepillantások, a becézések. Emlékszem az arcára, amikor farkasszemet néztek Freddel a Hermelin-dombon. A beszélgetéseink... ha társaságban találkoztunk, egy idő után mindig valahogy kettesben maradtunk. Nem emlékszem olyanra, hogy ez ne így lett volna. És amikor a bálra akart meghívni, először óvatosan kérdezgetett, hogy mi újság. Nekem pedig sosem tűnt fel... most mintha minden egyes pillantása egy szemrehányás volna. Irmának igaza volt. Merlinre... milyen vak voltam! „El kellett volna mondanod, mit érzel, Cedric." Ezt mondtam magamban, a fiúra gondolva. Mintha csak beszélhetnék vele. „Azt akartam, hogy boldog legyél. És te Freddel vagy a legboldogabb. Így volt jó." Mintha felelhetne bármit is...

A fejemet a párnámba temettem, és visítottam egyet. Ez nem segít. Nem könnyít a bűntudatomon, azon, mennyire félvállról vettem az ál-Mordon kusza gondolatait, hogy néma maradtam mikor beszélnem kellett volna. Talán megmenthettem volna Cedricet. Erre még jön a viszonzatlan szerelem terhe is – hát nagyon köszönöm, gondoltam keserűen, mintha ő tehetne arról mit érzek és mit nem. De tudom, hogy egyedül saját magamat vádolhatom.

És azt is tudom, hogy egyedül én okolom önmagamat. A tekintetem az asztalomon heverő pergamenre esett, amin Harry kézírása volt. Egy levél fogadott öcsémtől. Attól az embertől, aki tudja, mit érzek. Számtalan álmát írta meg, amelyből látszik, ő is önmagát vádolja a történtek miatt. Azt hiszem, ideje volna megírnom neki az álmomat. Merlin, mennyit győzködtük egymást a gyengélkedőn is, álmatlan óráinkban...!

A hátamra fordultam. A plafonra erősített griffendéles zászlót bámultam. Végül is most már teljesen mindegy azon töprengeni, mi lett volna, ha... tényleg ő volt a legjobb barátom a griffendéleseket leszámítva, és talán én is neki. Tehát ő lett volna a legostobább hugrabugos, ha tönkreteszi a kapcsolatunkat. Márpedig Cedric sok minden volt, de ostoba biztosan nem. Igazat kell adnom neki utólag, ha tavaly bevallja, valószínűleg az a barátságunk rovására ment volna. Hiszen én Fredet szeretem.

Fred. Hiányzik minden nap, minden percében, amit Amerikában töltök. Ha Anabelle nem lenne, tényleg nem tudnám, mihez kezdenék otthon... Persze anya gondoskodik róla, hogy ne unatkozzam, de a magányos perceimben Belle rángat ki a szobámból. Igaz, Fredék hollétéről csak annyit tudok, hogy elég kevés időt töltenek az Odúban a nyáron, de bárhol vannak, szívesen lennék velük.

Amerikából jöttem II. (HP fanfic)Where stories live. Discover now