Amerikából jöttem II. (HP fanfic)

47. Lumpolók

Bár Flint egyértelműen megmaradt egy önelégült... mardekárosnak, hogy mást se mondjak, egy dologra azért felhívta a figyelmem. Arra, hogy igencsak elfeledkeztem pár dologról. Mint például arról, hogy megbeszéltük: megajándékozzuk a tanárokat karácsonykor. A másik pedig az, hogy szervezünk egy össznépi feszültséglevezetőt a hetedik évfolyamnak. Ez utóbbi persze ráért, mert mi magunk se tudtuk az utolsó roxmortsi hétvége idejét, amikorra terveztük a koccintást. (Nem mintha olyan jóban lettünk volna évfolyamszinten, de még a tanárok is azt pletykálják, hogy mi vagyunk a legkevésbé balhésak évek óta. Ez azért már valami.)

Mivel másnap volt az utolsó tanítási nap, még a délután folyamán emlékeztettünk mindenkit a bevállalt ajándék beszerzésére és értesítettünk mindenkit a prefektusgyűlés pontos időpontjáról.

- Ú, nem lehetne máskor? - kérdezte a hugrabugos Jesse Austen.

- Mégis mikor? - sóhajtottam. - A hetedikesek fele hazautazik két nap múlva. Karácsonyi ajándék, rémlik?

- Jókor találjátok ki...

- Az én hibám - sóhajtottam, pedig ezt nem éreztem teljesen igaznak. - Hagy ne könyörögjek, Jesse! A lényeg, hogy legyetek ott, te is és Amy is. Szólsz neki?

- Persze... - bólintott.

- Köszi - mosolyodtam el. - Ó, és ne felejtsétek el szavaztatni a hetedikeseket! - fordultam még vissza, és a kezébe nyomtam egy kötegnyi apró pergament.

Este még hálát Sipornak, bár nagyon nem volt ínyemre, de ő volt az a manó, aki bekészített nekünk némi rágcsát és gondoskodott róla, hogy ne haljuk szomjan. Sőt, hozott a konyháról még vacsorát is nekünk, amikor kiderült: hosszúra fog nyúlni az este.

Az idegeim egyszer majdnem fel is mondták a szolgálatot amikor végre halomban álltak az összecsomagolt ajándékok, és megírtunk minden oklevelet. De akkor Flint átvette a szót, asztalbontáskor pedig emlékeztetett mindenkit, hogy másnap pontosan délben minden, a saját házukba járó hetedikes legyen jelen a Nagyteremben.

Az éjjel nem tudtam aludni, én sem tudom miért, mert eszméletlenül fáradt voltam. Egy gondolat férkőzött a fejembe, és nem tudtam tőle szabadulni. Ezért lehetett, hogy Will, aki pizsamában, kezében egy könyvvel hajnali háromkor lesétált a klubhelyiségbe, ott talált engem az egyik asztalnál.

- Mit csinálunk? - tette félre a saját példányát, hogy megnézze az előttem heverő füzeteket. Pennát vett elő, megmártotta a színváltós tintába, és ő is körmölni kezdett a szép, kacskaringós írásával.

Ezután nem sok kérdés maradt. Miután összesítettük két füzet és számos pótlap bizonyítékát, már virradt odakint. Egy táblázatot csináltunk százalékosan feltüntetve, melyik ház, melyik évben kapta a legtöbb büntetést, pontlevonást, ki vesztette el a legtöbb, és ki nyerte a legtöbb pontot... ilyesmiket írtunk össze, nem beszélve az aranyköpésekről, amik bájitaltan órákon elhangzottak és természetesen pontlevonással jártak.

Nem tudom, hogyan csináltam végig az ebédig hátralevő időszakot, mert egyfolytában ragadtak le a szemeim. Másra sem vágytam, csak az ágyam és az azt körülölelő baldachin takarására... Will böködni kezdett.

- Itt van mindenki - felkaptam a fejem, barátomnak igaza volt. Az összes tanárunk ebédelt. Flint közeledett felénk. Kimentünk a nagyteremből, be a kis szobába, ahol elsősként várakoztunk, és a másik kijáraton (amelyik közelebb volt a tanári asztalhoz) kimentünk. Magunk előtt reptetve a számtalan ajándékot.

* * *

- Szeretnénk egy kis figyelmet kérni! - kezdett a szónoklatba Flint. - Nekem és az évfolyamtársaimnak - szétnézett a teremben - ez az utolsó karácsony, amit roxfortos diákként tölthetünk el. Jó esetben - tette hozzá, mire innen-onnan kuncogás hangzott fel, Lumpsluck pedig kedélyesen összecsapta a tenyerét.