Amerikából jöttem II. (HP fanfic)

32. Búcsúcsók

- De Frics úr...

A gondnok után rohantam éppen. Nem nevetni! Nagyon is gyors tud lenni, ha akar. A gondnok megtiltotta a folyosói énekléseket, a mardekárosok gúnyolódása miatt. Ugyanis ők, talán azért, hogy visszavágjanak a Hírverőben megjelent cikkért, vég nélkül és egyre hangosabban énekelték a Weasley-t nézni szinte fáj! dalukat.

Annak persze örültem, hogy ezután kénytelenek hallgatni, de mostanában én is énekelgettem néha. A zene ugyanis gyógyír a rosszkedvre, de az öröm kifejezője is lehet.

- Frics úr... kérem!

A gondnok most hirtelen megállt és megfordult, úgyhogy majdnem beleütköztem.

- Mondtam valamit az éneklésről! - fröcsögte. Sápadt arcán a lila erek most még ijesztőbbnek tűntek. Megadón sóhajtottam.

- De fütyülni szabad? - kérdeztem. Frics véreres szemét forgatva ismét hátat fordított, és tovább csoszogott irodája felé.

- Nem.

- És dúdolni? Dúdolhatok?

- Na jó... - a keze már az irodája kilincsén volt. - Dúdolj! De meg ne halljam! - morogta, és az orromra csapta az ajtaját.

Will és Katie a folyosó végén vártak, én pedig halkan kuncogva közeledtem. Ütésre készen emeltem a kezem, és Will bele is csapott.

- Kész. Kikészült - nevettem, majd próbáltam komoly arcot vágni. - Dúdolhatunk.

* * *

Will, Katie és én későn indultunk vacsorázni, majdnem egész délutánra és estére a könyvtárba ragadtunk, a leckénket írtuk. Nevetgélve beszélgettünk- dúdolgattunk, csatlakoztak hozzánk az ikrek is és még Angelina, Aliciával karöltve is csatlakozott hozzánk. Katie egyből beszélgetésbe elegyedett velük, én pedig Fredbe és Willbe karoltam. Már majdnem ott voltunk a bejárati csarnokban, amikor egy éles női sikoltás hasított a levegőbe. Egymásra pillantottunk, és Will-lel a pálcánkat előrántva rohantunk a hang irányába; ami folyamatosan ismétlődött.

A bejárati csarnokba érve olyat láttam, amitől döbbenetemben elejtettem a pálcám is. A fülemben dübörögni kezdett a vér, és hangosan hallottam, ahogy bajtársam (mert a pálcám az volt) koppan, majd újra és újra a földhöz ütődik. Will szó nélkül hívta magához és adta vissza a pálcám.

Az első ember, akit megláttam McGalagony professzor volt. Azt hittem ő sikított, mert úgy tűnt rosszul van. Már indultam volna felé, amikor Will megfogta a karom, és egy másik irányba fordított.

A bejárati csarnok közepén Trelawney professzor állt, egyik kezében pálcájával, a másikban egy üres sherrysüveggel. Leírhatatlan állapotban volt: a haja égnek állt, lecsúszott szemüvege egyik szemét nagyobbnak mutatta, mint a másikat, s számtalan kendője összevissza lógott a vállán, azt a benyomást keltve, hogy teste darabokra akar szakadni a varrások mentén. Mellette két jókora láda hevert a kövön, az egyik az oldalára borulva, mintha legurították volna a lépcsőn.

A jósnő a rettenettől eltorzult arccal meredt valamire, ami az irányból ítélve a márványlépcső aljában állt.

- Nem! – visította Trelawney. – Nem! Ez nem teheti... Nem nyugszom bele!

- Pedig számíthatott rá – felelte egy magas, kislányos hang, majd kíméletlenül folytatta. - Bár tisztában vagyok vele, hogy a holnapi időjárást se tudja megjósolni, azt azért előre láthatta, hogy a szánalmas és fikarcnyit sem javuló teljesítmény, amit az órákon sorozatosan nyújtott, előbb-utóbb az elbocsátásához vezet majd.