Kamerák mögül

14. rész

Reggel Nick nagy lendülettel kelt ki az ágyból. Tele volt ötletekkel és motivációval. Az volt a terve, hogy ma befejezi a dalt, amit előző este félbehagyott. Gyorsan felöltözött, majd lerohant a lépcsőn és mikor már a konyhában volt, hogy összedobjon valamit magának reggelire észrevette, hogy valami hiányzott. Jobban körbenézett maga körül és csak akkor tűnt fel neki, hogy egyedül volt a lakásban. Mindenki eltűnt. Pedig már fél tíz volt. Ilyenkor már rég fent szoktak lenni legalább a szülei.

- Anya, apa. – kiáltotta el magát, de válasz nem érkezett. Letette a tányért, ami a kezében volt és elindult vissza az emeletre, hogy megnézze őket a szobájukban. Úgy érezte magát, mint kis korában, amikor túl korán kelt és a szülei szobájába ment be, hogy ne ébressze fel testvéreit. Már valamivel lassabban ment fölfelé, mint amivel lejött. Elfordult balra és kopogás után benyitott a szobába. Az ágy bevolt vetve, de senki nem volt a szobában. Nicket elkapta egy pánik hullám. Ötlete sem volt mi történhetett. Sietve átment Kevinhez, hátha ő tud segíteni, de ott is ugyan ez volt a helyzet. Rendben volt minden csak éppen Kevin hiányzott. Frankie szobájával sem járt másképp. Az utolsó mentsvára Joe volt. Félve benyitott és legnagyobb megkönnyebbülésére Joe ott ült az ágya végében, de még sem stimmelt valami. Nem múlt el a hiányérzete és a félelme sem.

- Joe, hol vannak a többiek? – kérdezte közelebb lépve hozzá. Amikor testvére felnézett rá Nick meglátta a rossz érzésének okát. A szemei feketék voltak és kezében egy pisztoly füstölgött, amit eddig nem vett észre.

- Megölted őket Nick. Hát nem emlékszel? – állt fel és lépett közelebb hozzá az idősebb fivér.

- Kiket? – kérdezte, miközben lassan hátrálni kezdett.

- Hát a családunkat. Megöltél minket.

Ahogy kimondta az utolsó szavakat rárontott a fiatal énekesre, aki mozdulni sem bírt.

Nick riadtan ült fel ágyában. Homlokáról hatalmas cseppekben folyt le az izzadtság. Kinézett az ablakon és megnyugodva vette észre, hogy még sötét volt kint, vagyis csak álmodott és semmi nem volt igaz abból, amit látott vagy hallott. Visszafeküdt a párnára és fejére húzta takaróját. Pár perccel később ismét mély álomba merült.

Hangos kiabálásra kelt, ami a földszintről érkezett. Először azt hitte csak álmodik, de miután Joe berontott a szobájába és lerántotta róla a takarót már biztos volt benne, hogy ez a valóság.

- Jó reggelt szép fiú. Hogy vagy? Hallottam, mikor éjjel a nevemet mondtad és átjöttem, de csak forgolódtál szóval inkább visszamentem a szobámba. – mesélte neki vidáman. Fel volt pörögve, mint a búgócsiga és ez semmi jót nem jelentett Nick számára.

- Mikor is keltél pontosan? – kérdezte morcosan Nick miközben elfordult a fal felé.

- Nagyjából négy órával előtted. – válaszolta vidáman.

- Mennyivel? – fordult testévre felé. Nem volt jó döntés, mert Joe elhúzta a sötétítőket az ablak elől és a beáramló fény teljesen megvakította. Kezét azonnal szeme elé tette, amit szorosan becsukott. Lassan felült az ágyon és igyekezett minél gyorsabban megszokni a fényt. Úgy érezte magát, mint Drakula a több százéves pihenése után.

- Néggyel. Tudod a tízből hat az még mindig négy. – magyarázta tovább Joe, majd kinyitotta az ablakot. Fullasztó hőség és még több fény áradt be a szobába. Az utcáról kis madarak csiripelése hallatszódott. Halkan kutyaugatás kísérte.

- Mi a veszedelemnek keltél fel te akkor? – nézett végre testvérére. Igaz kezével még mindig megpróbálta eltakarni szemét, de már egészen kitisztult a látása.