Kamerák mögül

33. rész

Az EKG monoton csipogása megnyugtatta Nicket. Nem csak mert tudta, hogy öccse még életben van, hanem azért is mert folytonos volt. Nem változott meg, nem szakadt félbe, nem gyorsult és nem lassult. Órákon keresztül ugyan abban a ritmusban csipogott. Már régóta ott ült alvó testvére mellett. Senki sem volt vele leszámítva az ezüst színű tequilás üveget. Az volt a terve, hogy majd beül valahova és piába fojtja bánatát, de nem tudott egyedül ücsörögni azon tépelődni, hol rontotta el így inkább eljött Farnkiehez, de egy korty sem fogyott az üvegből. Nick teljesen józan volt és úgy érezte, hogy még egy jó darabig az lesz annak ellenére, hogy Auróra végleg lerázta. Nem akart több személyes ajándékot adni neki, se csokit, se levelet. Egyáltalán nem látta értelmét. Ha elsőre nem hitte el, minek könyörögjön? Azt gondolta élőben, majd egyszerűbb lesz meggyőznie, de arra nem gondolt, hogy Auróra az elmúlt két napban nem volt egyedül, és ők mind abban támogatták, amit hitt. Vagyis, hogy Nick nem tud megváltozni és sosem fog tudni megállapodni egyetlen embernél.

- Te mit tennél öcsi, ha a barátnőd visszautasítana? – kérdezte csendben pihenő testvérétől. Tudta, hogy nem fog válasz érkezni, de jól esett valakihez hozzászólnia. – Hogy is hívják? Jessica? – kérdezte egy papírdarabot forgatva ujjai közt. – Aranyosak vagytok együtt. Mondjuk néha kicsit fura a csaj, de jól mutattok együtt. Egy kis fényt visztek a szüleink szürke hétköznapjaiba. Szerencsés vagy. – fűzte még hozzá, majd hátra dőlt a kipárnázott fehér székben. Újra csend szállt a szobára. Szinte hallani lehetett Frankie egyenletes lélegzetvételeit. – Tudod öcsi sokat gondolkodtam az elmúlt órákban. – szólalt meg újra bátyja előre dőlve, de mihelyst fájó feldagadt térdéhez ért könyöke visszadőlt. Pocsékul érezte magát és fogadni mert volna, hogy úgy is nézett ki. – El kéne utaznom. Legalább addig, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem, de nem akarlak megint itt hagyni. Ha most meghalsz akkor azt sosem bocsátom meg magamnak. – mondta egész halkan. Éppen folytatni akarta, mikor Dr. Connerts lépett be a szobába, kezében egy fehér táblával, amin papírok voltak. Rövid fekete haja kihangsúlyozta ázsiai vonásait. Magas volt és vékony. Fiatal, elszánt és határozott. Mindig úgy festett, mintha neki semmi problémája nem lenne, mintha pontosan tudná mit akar és a dolgok úgy is alakulnak, ahogyan ő tervezi.

- Jó napot! – köszönt illedelmesen, majd végig mérte Nicket. Arra számított, hogy részeg lesz, de Nick önsanyargatáson kívül semmi mással nem mérgezte magát.

- Jobbat. – válaszolta egy bólintás kíséretében.

- Elnézést, nem akartam hallgatózni, de pont meghallottam, amit testvérének mondott.

A kijelentésre Nick megfeszült és idegesen várta a folytatást.

- Az öccsének nem lesz semmi baja. Már nem tudja megölni egyetlen vírus sem annak ellenére, hogy legyengült az immunrendszere, mivel olyan...

- Bocsásson meg, de kérem kíméljen meg a tudományos maszlaggal. Úgy sem értem legfeljebb a kötőszavakat, szóval teljesen mindegy mit mond úgy is elhiszem. – szólt közbe kedvtelenül. A szokottnál bunkóbban viselkedett, de egy percig sem zavarta se a doktort se őt. Sőt Dr. Connerts megkönnyebbültnek látszott. Csendben elvégezte az alapvizsgálatokat, majd elindult ki a szobából.

- Még valami. – fordult vissza meglepve Nicket is. – Fájdalom csillapítót tud kérni a nővértől, aki nagyjából három perc múlva itt lesz, hogy kicserélje Mr. Jonas infúzióját.

- Köszönöm, de meg vagyok. – válaszolta halkan. Csoda, hogy meghallotta az orvos.

- És szerintem utazzon el. Nem akarok illetlen lenni, de magára fér. – fűzte még hozzá és végleg eltűnt a fal takarásában. Nick csendben ült még egy darabig a szobában, de mikor kissé késve igaz, de megérkezett az ápoló távozott. Lement a kocsijához és beült. Lerakta az anyósülésre az alkoholos üveget. Az egész garázsban félhomály volt. Csak pár gyenge lámpa lógott le a mennyezetről megmutatva a kijáratot. Nem akart hazamenni. Semmi kedve nem volt a családja lesajnáló viselkedésére. Kezdte irigyelni Kevint, amiért vettek egy új lakást a családjával még ha ideiglenesen is, de elköltözött. Megszabadulhatott szüleik együttérzésétől, ami inkább volt édesanyja felől csalódottság, mint együttérzés. Nick úgy érezte magát otthon, mintha nem is erről a bolygóról származott volna. Mintha mindenki elítélte volna azért, amit tett. Egyedül volt és nem is akarta, hogy bárki is legyen mellette. Jonathan minden nap bepróbálkozott a vigasztalásával, de sosem járt sikerrel, persze Nick igyekezett elhitetni vele, hogy minden rendben. Nem szerette volna, ha barátja csak miatta nem élvezi a Los Angelesi kiruccanását. Jól tudta, hogy imádta ezt a várost, még is nagyon ritkán voltak itt feleségével. Azt szerette volna, hogy ha ő nem legalább legjobb barátja jól érezze magát.