Szíveddel láss!

4. fejezet

Talán a sors iróniája, hogy hazafelé tartva belefutottunk Zoliba. Bence azonnal megtorpant, kezével szorosabban tartotta a lábamat, lélegzetvétele szaporább lett.

- Szállj le Csenge – szólt rám.

- Nincs az az Isten – sziszegtem a fülébe.

- Szállj le, ha nem akarod, hogy ledobjalak – sziszegte vissza.

- Nem! – makacskodtam szorosabban ölelve a nyakát.

Zoli ekkor vett észre minket. Kezével beárnyékolta a szemét, végig mért minket és gúnyosan elmosolyodott.

- Épp hozzád tartok – kiáltotta.

- Ugyan minek? – szaladt magasba a szemöldököm.

- Az anyám a fejébe vette, hogy köteles vagyok bocsánatot kérni az egész családtól – horkantott fel és átsétált az úttesten. – Hogy tudod elviselni? – kérdezte a bátyámtól miközben felém biccentett.

- Nagyon is könnyen – válaszolta hideg hangon.

- És nem is zavar, hogy a csajod kitalált emberekbe szerelmes? – mosolygott Zoli gúnyosan.

- Kéne? – kérdezte Bence vissza.

- Hát haver, igen kéne – röhögött fel.

- Engem te ne haverozz, megértetted? – sziszegte.

Zoli egy pillanatig döbbent arcot vágott, aztán felismerés gyúlt a szemébe.

- Árulkodtál mi? Remélem azt is elmondtad, hogy nem szándékosan rúgtalak fejbe a labdával – villant rám a tekintete.

- Nem tudom, hogy szándékos volt-e vagy sem – válaszoltam.

- Tudod, mit leszarom. Nem izgat, hogy mit gondol rólam a pasid meg a családod. Semmit sem ér a te szavad az enyémmel szemben – tárta szét a kezét mosolyogva.

- Csakugyan? Akkor, hogy lehet, hogy eltiltottak az edzéstől? – érdeklődtem mire elvörösödött dühében.

- Te kis... - lépett felénk.

- Én nem tenném – taszította meg Bence finoman.

Hihetetlen, de nem féltem, így, hogy Bence itt volt, egyáltalán nem éreztem félelmet. Lemásztam Bence hátáról és Zolira meredtem.

- Rajta, gyerünk, üss meg, ha mersz – követeltem.

- Flúgosabb vagy mint hittem – nevette el magát erőltetetten.

Szólásra nyitottam a szám, hogy válaszoljak, hogy visszavágjak valamit, de nem volt rá lehetőségem, mert Bence nekiment Zolinak.

- A húgomról beszélsz, de faszfej – kiáltotta miközben behúzott neki egyet, amitől Zoli a földön kötött ki.

- A húgod? – meredt rá Zoli az orrát tapogatva.

- Igen. Talán valami gond van vele? – rántotta fel a pólójánál fogva és felkente a falra. – Idefigyelj, mert nem mondom el még egyszer. Ha még egyszer Csenge úgy jön haza, hogy sír, ha meghallom, hogy egyszer is beszóltál neki, velem gyűlik meg a bajod. Megértetted? Olyannal kezdj ki, aki egy súlycsoportba van veled. Könnyű egy lányt bántani igaz? Gyáva – sziszegte Bence vészjós hangon.

Ahogy ott álltam a hátuk mögött, sápadtan, magam is megijedtem a bátyám hangjától. Pedig én már 18 éve ismerem őt, de előttem még sose mutatta ezt az oldalát. Pár pillanatig azt hittem, hogy Zoli hallgat rá, hogy békén fog hagyni és bocsánatot kér, de aztán rám nézett és tudtam, hogy hiába reménykedtem. A tekintetétől, amit rám vetett, teljesen lefagytam és a szívem őrült módjára kezdett el verni. Nem fog leállni, ha eddig kíméletes lett is volna, ezután nem lesz az és tudja rólam, hogy úgysem merek majd szólni senkinek, mert én már csak ilyen vagyok. Tekintetében ott volt az ígéret, az ígéret arra, hogy egy szabad percem se lesz addig, míg a Szent Bernadettbe járok.

- Igen megértettem – mosolygott Zoli Bencére.

- Merem remélni – mordult rá Bence és elengedte.

Amint a szorítása lazult, Zoli előre nyúlt megragadta a bátyámat és lefejelte, aki erre ájultan roskadt össze. Sikítás szakadt fel belőlem ám a következő pillanatban Zoli a kezével betapasztotta a számat.

- Jól jegyezd meg kislány, velem ne kezdj ki megértetted? – sziszegte a fülembe.

Szaporán bólogattam, képtelen voltam másra. A könnyeimen keresztül a földön heverő bátyámat néztem, a félelem belemarkolt a szívembe. Ez már nem játék, ez már nem átlagos gimis csíny... ez... ez valami sokkal rosszabb.

- Remélem – suttogta. – Most elengedlek, és te nem sikítasz oké?

Bólintottam. Amikor Zoli elengedett, térdre roskadtam Bence mellett és a vállára téve a kezem gyengéden megráztam.

- Miért? – emeltem fel a fejem és Zolira néztem. – Mit tettem ellened, hogy ezt érdemlem? Miért nem tudsz békén hagyni? – kérdeztem elkeseredetten.

- A válasz egyszerű, nem szeretem, ha hamisan vádolnak – hajolt le, hogy a fejünk egy magasságba legyen. – És te... te éppen azt tetted – nézett a szemembe.

- Bocsánat – szakadt ki belőlem. – Az én hibám jó? Ezt akartad hallani nem? Hogy a bocsánatodért esedezem. Hát most megteszem! Bocsáss meg, bocsáss meg, hogy az utadba kerültem, bocsáss meg, mert létezem – zokogtam fel.

Zoli egy nagyot sóhajtott

- Nem vagyok én szörnyeteg – nézett le rám majd sarkon fordult és elsétált.

Még, hogy nem szörnyeteg. A távoldó hátát néztem és egyre jobban elfogott a félelem. Reszketve töröltem meg a szemem és újra megráztam Bencét.

- Bence kérlek, bátyuskám – sírtam egyre jobban rázva őt.

Nagy sokára magához tért, és zavart szemekkel felnézett rám.

- Csenge – kezdte.

- Menjünk, haza kérlek – könyörögtem.

- Igen... megyünk... megyünk – tápászkodott fel és óvón magához ölelve hazamentünk.

Amint beléptünk a házba anyu előttünk termett.

- Veletek meg mi történt? – kapott anya levegő után. – Bence te vérzel – sápadt le.

- Nekimentem egy fának – magyarázta Bence elhessegetve anyu kezét.

- Egy fának? – húzta össze a szemét apa.

- Igen! Egy fának! – jelentette ki majd minden további szó nélkül a szobájába ment.

- Csenge! – meredtek rám mindketten.

- Fáradt vagyok, megyek, lefekszek – suttogtam.

- Kicsim – kapta el a kezem anyu aggódva.

- Nincs gond, csak megijedtem mikor Bence nekiment a fának – magyaráztam lesütött szemmel.

- Tudom, hogy nem mondasz el nekem valamit...

- Anyu kérlek – néztem rá könyörögve. – Kérlek, ne faggass – csuklott el a hangom, majd elhúztam a kezem és a szobámba siettem.