39. fejezet

354 12 3
                                    

Üresnek éreztem magam, mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot. Terhes vagyok, illetve csak voltam, mert elvetéltem. Könnyek szöktek a szemembe. Terhes voltam, de nem tudtam róla. A doki azt mondta, hogy csak pár napos volt és, hogy nem lett volna szabad elvetélnem. Nagyon ritka az ilyen. De én már csak ilyen szerencsétlen vagyok. A hasamra csúsztattam a kezem és szorosan behunytam a szemem. Nem tudtam róla, mégis olyan mintha kitépték volna a szívemet a mellkasomból. Jobban is vigyázhattam volna. Miért kellett nekem Adél után szaladnom? Biztos nem tettem volna, ha tudom, van odabent egy kis élet, egy apró kis lény, akit én megöltem. Megöltem a gyerekes viselkedésemmel.

- Baba ébren vagy? – kérdezte Zoli csendesen. Kinyitottam a szemem és az ajtóban álló Zolira néztem. - Az orvos azt mondta, hogy holnap hazamehetsz, ma még bent tartanak megfigyelésen.

- Értem. Sajnálom, hogy tönkre tettem az estét...

- Csenge ezt ne! Kérlek ezt ne! Te nem tehetsz semmiről!

- Csak a gyermekünk haláláról.

- Nem tudtad, hogy terhes vagy! – fogta meg a kezem.

- Az még nem mentség. Megöltem egy ártatlan kis lényt! A gyerekünket Zoli! Ezt soha nem bocsátom meg magamnak! – sírtam el magam.

- Nincs semmi baj! – ölelt szorosan magához. – Ss...

- Megöltem! – bújtam hozzá rázkódó vállal.

- Nem a te hibád! Szerelmem nyugodj meg kérlek! Ne hibáztasd magad! A kedvemért ne! Ha valaki hibás itt az én vagyok, vigyáznom kellett volna rád!

- Én voltam a terhes! Nekem kellett volna éreznem, hogy nem csak kaja van a hasamban! – fakadtam ki. – Tudnom kellett volna! Éreznem kellett volna a gyermekünket!

- Csak pár napos volt, nem érezhetted! – simította az arcomra a kezét. – Édesem annyi gyerekünk lehet még!

- De ő lett volna a legelső és mindig tudni fogom, hogy ha vigyázok, akkor... akkor most nem itt lennék, hanem otthon.

Halk kopogtatás hangzott fel, amihez Bence hangja társult.

- Bejöhetek?

- Nem akarok most senkivel se találkozni. – ráztam meg a fejem és Zoli mellkasába fúrtam a fejem.

- Rendben, megmondom nekik. – simogatta meg az arcom. – Nagyidéknak mit mondjak?

- Mama? Őt küld be, csak őt! Gondolom anya nincs itt...

- Nem tudtam, merjek-e szólni nekik a beleegyezésed nélkül. Nem akartam, hogy dühös legyél rám.

- Jól tetted, hogy nem szóltál. Ezért is te lettél volna a hibás. Légyszi küld be nagyit, a többieknek meg mond meg, hogy nyugodtan menjenek, haza én megvagyok.

- Okés. – puszilta meg a homlokom majd felállt és kiment.

Őt szinte azonnal nagyi váltotta fel, aki úgy nézett ki mintha előbb ugrott volna ki az ágyból. Sebtében magára kapkodott ruhák, felemás zokni és szobapapucs.

- Nem kellett volna ilyen későn eljönnötök. – csóváltam meg a fejem.

- Te csak ne miattam aggódj! – szidott le és elkezdett körülöttem legyeskedni.

Megigazította a párnám, betakargatott és adott inni. Az anyáskodástól megint sírhatnékom támadt.

- Anya voltam! – nyögtem ki és a hangom elcsuklott.

- Angyalom rengeteg időd van még anyának lenni. – mosolygott rám gyengéden.

- De mégiscsak ő lett volna az első!

- Tudod, Csenge a dolgok okkal történnek úgy ahogy. Fiatal vagy még előtted az egész élet, ráérsz még a családalapításra.

- Szóval akkor ez a kicsi egy hiba volt...

- Nem ezt mondtam. Biztos vagyok benne, hogy nagyszerű szülők lesztek Zolival, de még egyikőtök sem áll erre készen. Előbb ismerjétek meg egymást, aztán az esküvő és jöhetnek az utódok.

- Neked ennyi évesen már megvolt Ricsi bácsi. – néztem rá szipogva.

- Akkoriban más idők jártak. Az emberek fiatalon házasodtak és alapítottak családod.

- Azt kéne most is! Azok a szerelmek tartanak örökre, amik fiatalon lobbantak fel! Ti vagytok rá az élő példa! Olyan jó lett volna, ha 9 hónap múlva a kezedben tarhattad volna a dédunokád.

- Hát erről van szó? Félsz, hogy mi már nem leszünk, amikor te terhes leszel?

- Nem erről szó sincs... csak annyira akartam, vagyis olyan jó lett volna, ha megmarad és...

- Rengeteg időd van még gyermeket szülni. Előbb teremtsd meg azt az életet, ami megfelelő lenne egy babának. Ismerve Zoli szüleit mindent magukra vállaltak volna, de mi Balogok nem vagyunk olyanok, akik másokra szorulnak.

- Tudom, hogy nem, de Zoli ilyen téren hajthatatlan. Nem hagyja, hogy eladjam a festményeim. Azt mondta, hogy túl jók ahhoz, hogy a padláson porosodjanak.

- Ebben teljesen igaza van!

- Valamit pedig muszáj, leszek kezdeni vele... nem akarok ingyenélő lenni és valahogy a kórházi ellátást is ki kell fizetni, mert Zolinak persze sikerült a legdrágábba hoznia.

- Törődik veled az a fiú és ezzel nincs semmi baj. A legjobbat akarja neked, mert megérdemled!

- Megérdemelte volna, hogy vigyázzak a gyermekére...

- Tudom, hogy fáj neked angyalom és mindig is fájni fog, de idővel megtanulsz együtt élni vele! Minden csak idő kérdése! – szorította meg a kezem majd megpuszilta a homlokom. – Szóljak édesanyádéknak?

- Nem, nem kell. Nem akarom azt hallgatni, hogy erről is Zoli tehet. Vagy ami még rosszabb, hogy el sem jönnének. – sütöttem le a szemem. – Nyugodtan menjetek haza, Zoli itt marad velem.

- Nem szívesen hagylak itt téged! – nézett le rám aggódva.

- Megleszek tényleg! – eresztettem meg egy halvány megnyugtató mosolyt.

- Hát jó, de ha bármi van, szólj és repülök. Ha úgy érzed sírnál valaki vállán, akkor hívj bátran, ha pedig hullát kell elásni, akkor is hívj! – kacsintott rám majd megpuszilta a homlokom és kiment.

Döbbenten pislogva néztem nagyi után és még akkor is csak pislogtam, amikor Zoli belépett az ajtón.

- Minden oké? – kérdezte az arckifejezésemet látva?

- A nagyi azt mondta, hogy hívjam, ha hullát kell elásni.

- Bírom a nagyidat – vigyorodott el.

Szíveddel láss! Where stories live. Discover now