Szíveddel láss!

28. fejezet

Haza akartam menni és soha többé be nem tenni a lábam ebbe az iskolába. Soha többé nem akartam látni Zolit. Bárcsak meg nem történté tehetném az összes csókot, az összes érintést. Bárcsak soha ne szerettem volna belé, bárcsak soha ne adtam volna neki magam. Miért voltam ilyen hülye? Miért hittem el, hogy a dolgok megváltoznak? Hogy mostantól minden sokkal jobb lesz? Hogy többé nem kell úgy végig ülnöm a napot, hogy attól félek, mit talál ki Zoli? Még emlékeztem a csókjára, emlékeztem milyen érzés volt mikor szorosan átölelt, de bár ne emlékeztem volna. Inkább a halál. Ezt mondta nekem, ráadásul a szemembe nézve. Semmi sem változna meg, ha megtudná az igazat, csak még jobban gyűlölne.

- Ott még van hátul egy szabad hely Csenge mellett – zökkentett ki a gondolataimból Pataki tanárnő hangja.

Felemeltem a fejem és rémülten meredtem az ajtóban álló Zolira.

- Inkább állok – vágta rá Zoli mire az osztály felröhögött.

Lesütöttem a szemem majd szótlanul összeszedtem a dolgaim és felálltam.

- Mi lenne, ha én állnék? – szólaltam meg mire Zoli lekapta a napszemüvegét és rám meredt.

- Mit mondtál? – kérdezte halkan.

Keserű mosollyal az arcomon megvontam a vállam és elsétáltam a padtól.

- Mindketten üljetek le. Ez egy iskola! Ide nem való a magánéleti gond! – szólt ránk.

Nem mozdultam, ahogy Zoli sem, csak néztük egymást a terem két végéből.

- Gyerekek! – szólt ránk türelmetlenül.

Vonakodva ereszkedtem vissza a székre és egészen a falig húztam, konkrétan rátapadtam a falra. Zoli engem figyelt, majd vissza tette a napszemüvegét és megindult felém. Táskáját levágta az asztalra, majd a pad másik végébe húzódott és maga elé meredt.

- Köszönöm! – biccentett tanárnő majd visszafordult a tábla felé.

Zoli elővette a mobilját és elkezdte nyomkodni, pár pillanattal később pedig megrezdült a dzsekimbe a telefon. Ökölbe szorult a kezem és a szemem sarkából Zolira pillantottam, aki a kabátomat bámulta és egy újabb üzenetet küldött. A telóm megint rezgett egyet.

- Most azonnal áruld el, hogy miért van nálad az ő telefonja! – szólalt meg vészjós hangon.

- Csendet kérek a telefonokat pedig ide – állt meg felettünk Pataki tanárnő.

- Na, de tanárnő – ellenkezett Zoli.

- Értem én fiatalember, hogy ma jött vissza, de ez nem azt jelenti, hogy mindent megengedhet magának – jelentette ki továbbra is a kezét tartva a mobilunkért.

Némán vettem ki a kabát zsebemből és nyomtam a tanárnő kezébe.

- Miért van nálad a mobilja? – sziszegte Zoli.

Nem válaszoltam csak még odébb csúsztam.

- A fenébe is, válaszolj már – csapott az asztalra.

Össze rezzentem, ajkam sírásra görbült.

- Akkor ne válaszolj az Isten szerelmére – mordult fel.

Rápillantottam majd újra magam elé néztem.

- Neked meg mi a szar bajod van? Miért nem tudsz egyetlen egy kérdésre se válaszolni normálisan? – követelt magyarázatot.