Szíveddel láss!

17. fejezet

Kudarcot vallottam és az az igazság, hogy nem érdekel. Nem érdekel, hogy hetekkel ezelőtt Zoli még utált engem, sőt gyűlölt. Nem érdekel, hogy én is gyűlöltem őt, amiért pokollá tette az életem. Nem érdekelt, hogy megfogadtam soha nem fogok belé szeretni. Egyedül csak a most érdekelt. Az, hogy mi történik ebben a pillanatban. Feladtam a Zoli ellen folytatott harcot, mégis mi értelme visszakozni mikor mindkettőnk számára nyilvánvaló, hogy ami kettőnk közt van az több mint barátság? Valami sokkal, de sokkal több. Igen Zoli nem tudja, hogy ki vagyok valójában, de ugyan mit számít? Az előtt soha nem ismert engem igazán, soha nem beszélgetett velem rendesen, csak a látszat alapján ítélkezett. Most viszont megismer engem, az igazi énemet és azt hiszem, hogy kedvel engem. Igazán kedvel. Azért aki vagyok és nem valami álcámat. Noha nem tudja, hogy én az a Csenge vagyok, mégis magam miatt kedvel. Az miatt, aki vagyok, szóval olyan mintha engem Csengét kedvelne.

- Ébren vagy? – zökkentett ki a gondolataimból Zoli.

Kint ültünk a medence szélén, kiélveztük a szokatlanul meleg októberi délutánt. Olyan meleg volt, hogy kölcsön kértem Ivettől egy bikinit, hogy kifeküdhessek napozni. Ő pedig azonnal nekem adott egy tűzpiros falatnyi kis bikinit.

- Aham – válaszoltam a rajzfüzetemet forgatva a kezemben.

- Olyan pocsék, hogy nem láthatlak – húzta el a száját és felém fordította a fejét.

- Hidd el jobb is – húztam el a szám.

- Miért mondod ezt?

- Mert nem akarnál engem bikiniben látni...

- Mi az, hogy nem? Az minden vágyam – mondta határozottan.

- Hát ne legyen az – vágtam rá.

- Mondjuk most, hogy jobban belegondolok... ruha nélkül látni téged a legnagyobb vágyam – ráncolta a homlokát és perverz vigyor költözött az arcára.

- Esküszöm Zoli, ha nem lennél vak, akkor most belelöknélek a medencébe – kaptam levegő után vörös arccal.

- Az biztos, hogy aprócska vagy, a kezed is olyan pici, kb. az állam alá érhetsz és...

- Elég lesz köszönöm – szóltam közbe.

- Pedig csak most jön a java – kuncogott fel.

- Nem vagyok rá kíváncsi, hogy hogy élek a fejedben!

- Milyen színű a hajad? – kérdezte.

- Barna.

- A szemed?

- Zöldes barna.

- Gyönyörű lehetsz – sóhajtott fel.

- Nem, nem tartanál annak – ráztam meg a fejem.

- Akkor vak lennék. Olyan mit most – nevette el magát keserűen.

- Sajnálom, hogy folyton emlékeztetlek erre – haraptam az ajkamba.

- Nem, nem a te hibád. Igazából folyton itt van a fejemben, nehéz nem észrevenni, ha nem látok soha semmit.

- Teljes sötét? Úgy értem árnyékokat se látsz?

- Csak fényeket meg alakokat, de azt nagyon gyengén. Ha mondjuk, sötétbe vagyok és felkapcsolják a villanyt, azt észre veszem, de semmi mást. Hunyd be a szemed és gyere ide hozzám, akkor meg tudod milyen.