Szíveddel láss!

5. fejezet

Eltelt 1 hét és semmi. Nem történt semmi. Az elmúlt 1 hétben senki sem piszkált, senki sem tett rám gúnyos megjegyzést és ettől csak még jobban megijedtem. Mi van azzal, hogy pokollá teszi az életem? Mi van azzal, hogy nem lesz egy nyugodt percem se? Mi ez a nagy csend? Mostanában nem alszok, képtelen vagyok rá. Akárhányszor csak lehunyom a szemem, csak Zolit látom. Az ő kék szemei, az ő ördögi mosolya kísért minden egyes percben. Ha Damonre gondolok, Zoli arca folyamatosan felbukkan, és nem tágít. Talán Zolinak pont ez a célja, hogy az őrületbe kergessen, bár szerinte már így is az vagyok...

Ma valamiért az egész iskola be van zsongva, mintha mindenki várna valamire, talán az én megalázásomra. Nem lepne meg, ha az eltelt egy hét lett volna a vihar előtti csend. Tesi órára igyekeztem, éppen amikor megláttam őt. Damont. Vagyis nem Damon volt hanem Ian a színész. Teljesen lefagytam és képtelen voltam rajta kívül bárki másra nézni. Mellette Zoli állt egy számomra nagyon is ismerős füzetet fogva a kezében. Amit most Ian-nek mutogatott. Ne, ne, ne, ne! Bármit csak ezt ne! Lassan elkezdtem hátrálni, arcom egyre sápadtabb lett, ám ekkor karok kezdtek el előre felé taszigálni.

- Kérlek, ne kérlek – könyörögtem a sírás szélén állva.

A tömeget fürkésztem hátha elkapok egy együtt érző pillantást, de bárkivel is akadt össze a tekintetem vagy kárörvendő volt vagy pedig azonnal lesütötte a szemét. Valaki kitette elém a lábát mire a földre estem, a táskám messzire repült, könyökömbe fájdalom hasított.

- Hoppá – hallottam Zoli ijedt hangját.

A földön kuporogva sírtam, amikor egy kéz nyúlt felém, hogy segítsen. Azonnal el akartam lökni, ám ekkor valami arra késztetett, hogy felnézzek és a tekintetem összeakadt Ian aggódó tekintetével. Hagytam, hogy felsegítsen.

- Jól vagy? – szólalt meg angolul.

Hülye kérdés volt és erre ő is rájött, amikor a szemembe nézett.

- Ő az a lány, akiről már annyit meséltem, ezek az ő rajzai – szólalt meg Zoli.

- Gyönyörű rajzok, a képregény kifejezetten tetszett – mosolygott rám kedvesen.

Mintha egy hatalmas súlytól szabadultam volna meg. Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Aztán az ajkam lassan mosolyra húzódott.

- Köszönöm.

- Van kedved meginni valamit? – érdeklődött mire fordult egyet velem a világ.

- Igen... persze... de még van pár órám – dadogtam.

- Ez most komoly? – robbant ki Zoliból.

- Igen, nagyon is komoly! Idejöttem, mert apád elintézte, de nem fogok részt venni ebben az egészben. A világon azt utálom a legjobban, ha valaki olyat bánt, aki nála sokkal gyengébb. Főként egy lányt. Azok a rajzok gyönyörűek, és ha megbocsátasz, ezt visszaszolgáltatom a jogos tulajdonosának – tépte ki Zoli bénult kezéből és felém nyújtotta.

Úgy szorítottam magamhoz mintha az életem múlna rajta.

- Mehetünk? – nyújtotta felém a karját.

- Igen – makogtam és zavartan belekaroltam.

Tekintetem egy pillanatra Zolira vándorolt és a gyomrom görcsbe rándult. Csak nézett rám kifejezéstelen tekintettel aztán a fejét rázva elfordult tőlem. Nem tudtam hova tenni ezt.

Nagy meglepetésemre a portás minden szó nélkül kiengedett minket.

- Köszönöm – buktak ki belőlem a szavak, amikor a parkolóba értünk.