Szíveddel láss!

19. fejezet

- Szia, Zoli – köszöntem belépve a lakosztályába és az ágyon végig nyúló zenét hallgató fiúra néztem.

- Szia – köszönt vissza és felém fordulva elmosolyodott. – Milyen volt a suli?

- Unalmas... lett egy új barátom azt hiszem – haraptam az ajkamba.

- Fiú?

- Nem, lány.

- Akkor jó.

- Zavarna, ha fiú lenne? – vontam fel a szemöldököm.

- Hova gondolsz? – horkantott fel mire elnevettem magam.

- Nekem ez nagydolog... a suliban nem igazán barátkoztak velem, ő pedig új lány – magyaráztam az ágyhoz sétálva és leültem a szélére.

- Azért nem barátkoznak veled, mert irigyek – vágta rá és felém nyújtotta a kezét.

A kezébe csúsztattam a kezem mire azonnal egybe fűzte az ujjainkat és lehúzott magához.

- Irigyek? Ugyan mire? – fúrtam a fejem a nyakába.

- Ők is olyan gyönyörűek akarnak lenni, mint te – suttogta.

- Még meg kell szoknom, hogy bókolsz nekem – motyogtam miközben a nyakát szimatoltam.

Iszonyat jó illata volt csak mondom. Ilyen illatot még sehol se éreztem. Azon se csodálkoznék, ha külön az ő számára készült parfüm lenne.

- Ideje lenne – értett egyet velem. – És milyen az új barinő?

- Normális és ismered is. Adél az – suttogtam.

- Adél? Az unokatestvérem Adél? De ő most ment át a Szent Bernadettbe – ráncolta a homlokát csodálkozva.

- Igen tudom.

- Várj akkor te is oda jársz?

- Igen...

- De akkor miért nem találkoztunk soha se?

- Elkerültük egymást – suttogtam. – Nagy iskola.

- Csenge... - kezdte kétkedve.

- Most mi az? Még mindig azt hiszed, hogy az a másik lány vagyok?

- Túl sok az egybe esés...

- És mi lenne, ha az lennék? Mit tennél, ha ő lenne itt? – kérdeztem hevesen dörömbölő szívvel és az arcát figyelve vártam a válaszára.

- Őszintén? Fogalmam sincs, hogy mit tennék, ha most megjelenne – szólalt meg hosszas hallgatás után.

- Utálod?

- Csenge ez egy olyan dolog, amiről nem szeretnék beszélni – figyelmeztetett.

- Rendben nem erőltetem – bólintottam majd a tekintetem megakadt egy sporttáskán, ami az ajtó mellé volt téve. – Készülsz valahová? – érdeklődtem.

- Hogy?

- Egy sporttáska van az ajtó mellett – magyaráztam.

- Jah, hogy az. Szeretnélek elvinni valahova a hétvégére. Neked kéne vezetni, de...

- Hova akarsz vinni?

- Eljönnél velem?

- Ez nem rajtam múlik, hanem apuékon – ültem fel és a térdemre támaszkodva Zolira néztem.