Szíveddel láss!

11. fejezet

Útban a kórház felé egyre csak Ian megjegyzése járt a fejemben. Ne hagyd, hogy összetörje a szívedet. De hát én nem is vagyok Zoliba szerelmes. Nem tudnék egy olyan fiút szeretni, aki bántott engem és annyi időn át folyamatosan megalázott. Hálás vagyok. Igen! Sajnálom őt. Igen! De ez még nem azt jelenti, hogy gyengéd érzelmeket táplálok iránta. Akaratlanul is felrémlett előttem a kép, ahogy én a kanapén fekszem, Zoli pedig az ajtóban állva néz rám. Vajon mit gondolhatott akkor? És te jó ég megcsókoltam őt! Képes voltam megcsókolni és könyörögni neki, hogy érjen hozzám! Vörös pír költözött az arcomra. Hogy lehettem ilyen komplett idióta? Oké, hogy be voltam lőve, de basszus mégiscsak Zolinak kínálkoztam fel. Sóhajtva tekertem fel a rádió hangerőjét, de még ez se tudta elterelni a gondolataimat Zoliról. Gondolj Damonre – parancsoltam magamra, de továbbra is csak Zolit láttam magam előtt. Oké, akkor bediliztem, vagy olyannyira hálás vagyok Zolinak, hogy képtelen vagyok rajta kívül bárki másra gondolni. Vagy tényleg bekattantam és most én hülye valóban a szőke herceget látom benne, na, jó inkább Damont. Ki nőttem már a szőke hercegből, ráadásul nekem Damon a szőke herceg, vagyis fekete... aj, mindegy... mondom, kezdek becsavarodni...

A kórházba beérve minden oda nem illő gondolatot félre tettem és csakis Zolira és a szüleire koncentráltam.

- Jó napot – léptem oda a recepciós pulthoz.

- Miben segíthetek? – nézett rám a recepciós mosolyogva... hm... talán inkább vicsorogva.

- Meg tudná mondani, hogy melyik Szatmári Zoltán szobája? – kérdeztem.

- Nem fogadhat látogatókat – vágta rá azonnal.

- Nézze, tegnap beszéltem a szüleivel és ők azt mondták, hogy ma bejöhetek – mondtam idegesen.

- Hogy hívják? – vonta össze az összenőtt szemöldökét.

- Balogh Csenge – vágtam rá.

A nő lepillantott a papírjaira aztán bólintott egyet.

- Rendben felmehet. 4. emelet, balszárny, hetes ajtó – hadarta el.

- Nagyon köszönöm – mosolyogtam és sietve a lift felé indultam.

A liftbe belépve megnyomtam a negyedik emelet gombját és türelmetlenül vártam, hogy felérjek. A másodikon azonban megállt és két idős házaspár lépett be, akik lefelé tartottak. Szóval még egyszer lementem a földszintre és csak azután sikerült feljutnom a negyedikre. Az liftből kilépve azonnal görcsbe rándult a gyomrom. Égési osztály... miattam van itt, én juttattam ide Zolit. Könnyek lepték el a szemem, ahogy remegő lábakkal elindultam, majd a tekintetem megakadt Zoli szülein, akik egymás mellett ültek egy-egy műanyag széken. Feléjük indultam.

- Jó napot – köszöntem halkan és megtöröltem a szemem a kézfejemmel.

- Csenge, szia – köszönt Zoli édesapja.

- Örülök, hogy itt vagy – állt fel Zoli édesanyja és egy futó pillanatra magához ölelt.

- Annyira sajnálom – tört ki belőlem. – Mondjanak bármit, kérjenek, bármit megteszem!

- Ez nem a te hibád!

- De igen, nem hallgattam rá és most ez van.

- A fiam egyszer az életben jól cselekedett. Megvédte egy ártatlan lány becsületét – jelentette ki.

- De milyen áron? Ott kellett volna maradnom vele! Belekapaszkodni és nem engedni, de én hülye elszaladtam, mert annyira féltem és annyira zavart voltam.