Szíveddel láss!

26. fejezet

Az elkövetkező egy hét várakozással telt. Az orvos szerint a műtét sikeres volt, de holtbiztosra csak akkor fogja tudni ha, leveszik a gyógy kötést. Zoli bár nem mondja, a hangján lehet hallani a reménykedést, de ő váltig állítja, hogy ha nem sikerült a műtét, akkor sem lesz csalódott. Valamiért nem tudom neki ezt elhinni. Most gondoljatok bele. Milyen lenne nektek egyik napról a másikra elveszíteni a látásotokat? Azoknak talán könnyebb, akik már eleve úgy születtek, de akik leéltek 18 évet úgy, hogy láttak, aztán megvakulnak... nos, az borzalmas lehet. Zoli még a szerencsések közé tartozik, mert őt meg lehet műteni, de mi van azokkal, akiknek olyannyira károsodtak a szemei, hogy nem lehet megműteni őket? Zoli erős ő túl tudná élni, de én... én képtelen lennék rá. Nem látnám értelmét az életnek. Borzasztó lenne nem látni Zolit, nem látni, ahogy a közös gyermekeink felnőnek. Teljesen más gondolatban elképzelni őket, mint a saját szemeddel látni.

Egy részem nagyon várta a mai napot, a másik részem viszont... Az az igazság, hogy félek, nagyon félek attól, hogy mit fog tenni Zoli, ha meglát engem. Lesz-e időm elmagyarázni neki, hogy mit miért tettem? Meghallgat-e egyáltalán? Szóhoz tudok-e majd jutni, ha üvöltözik velem és gyűlölettel a szemében néz rám? Képes leszek-e bármit is csinálni a síráson kívül?

- Tessék – tartott felém Adél egy pohár kávét.

- Köszi – vettem el tőle aztán folytattam a magam elé való bámulást.

- Még van idő neki elmondani – ült le mellém és a vállamra tette a kezét.

- Nem tudom megtenni, túlságosan gyáva vagyok – ráztam meg a fejem. – Tudom, hogy nem értene meg. Tudom, hogy üvöltözne velem.

- Nem tudhatod biztosra! Csenge...

- Nem. képtelen vagyok rá nem érted? – lábadt könnybe a szemem. – Az lenne a legjobb, ha elmennék és nem is jönnék vissza.

- Ez a lehető legrosszabb ötleted! Nem mehetsz el! Számít rád!

- Pont ez az, hogy nem rám számít, nem erre a Csengére.

- A két Csenge egy és ugyanaz és erre ő is rá fog jönni – suttogta.

- Le vették neki, a fiam lát – érkezett meg az örömteli hírrel Ivett.

- Istenem – sírtam el magam a kezembe temetve a fejem.

- Csenge – kiáltotta a nevem ekkor Zoli én pedig automatikusan emeltem fel a fejem és néztem a felém szaladó fiúra, aki aztán megtorpant és csak meredt rám. – Te meg mit keresel itt? – sziszegte.

A torkomra fagyott a szó, képtelen voltam a kék szemein kívül mást nézni. Azok a kék szemek most színtiszta haraggal szegeződtek rám.

- Jöttél kárörvendeni mi? Arra számítottál, hogy nem fogok látni és akkor jót röhöghetsz. De képzeld látok! Nem jött össze, amit annyira akartál – vicsorogta.

- Zoli jobb lenne, ha megnyugodnál – tette a vállára a kezét Ivett.

- Hogy mondhatod, hogy nyugodjak meg, mikor itt van ő? Mi a fenét keresel itt? – követelt tőlem magyarázatot. – Válaszolj már a kurva anyádat – üvöltötte az arcomba.

Levegő után kapkodva hőköltem hátra, a rettegés futótűzként áradt szét bennem. Bántani fog! Utál engem! A könnyeimet nyelve, remegő lábakkal álltam fel és próbáltam elmenni mellette, de durván visszarántott.

- Miattad voltam két teljes hónapig vak és még csak annyit sem mondtál bocsánat – sziszegte a fülembe. – Most az egyszer mondom el neked, többet nem. Soha ne kerülj a szemem elé, mert valami olyat találok tenni, amit te tettél velem. Megértetted?

Millió darabra robbant a szívem és már vissza se tudtam tartani a zokogásom. Zoli undorodva taszított el magától, amitől a földön kötöttem ki.

- Te teljesen megőrültél? – üvöltötte Adél mellém térdelve és villogó szemekkel Zolira meredt.

Rettegve kúsztam hátrébb.

- Itt meg mi folyik? – sietett felénk a biztonsági őr.

- Az égvilágon semmi – vonta meg a vállát Zoli.

- Nekem nem úgy tűnik – bökött felém.

- Szegénykét nagyon megrendítette, hogy újra látok. Szerintem orvosra lenne szüksége – mosolygott gúnyosan.

- Zoli most azonnal fejezd be! –csattant fel az apja.

- Ha így bánsz egy lánnyal, akkor neked lenne orvosra szükséged – vicsorgott Adél.

- Na, mi van? – nézett körbe röhögve. – Hirtelen mindenki az őr angyala lett? – függesztette rám a tekintetét.

Elfordítottam róla a tekintetem és a karomba fúrtam a fejem.

- Gyere, Csenge hazaviszlek – húzott fel Adél.

- Ő hol van? Hol van Csenge? – kérdezte Zoli egészen más hangon.

- Talán elment mikor látta, hogy bánsz egy ártatlan lánnyal – vetette oda Adél fagyosan majd maga után húzott engem a liftbe. – Istenem Csenge annyira sajnálom – ölelt szorosan magához amint az ajtó becsukódott mögöttünk.

Zokogva kapaszkodtam belé, lábaim úgy remegtek, hogy attól féltem bármelyik percben felmondhatják a szolgálatot.

- Ut-ut-utál engem – fuldokoltam.

- Ss... semmi baj – simogatta a hátam.

- De igen van... n-ne-nem szeret engem.

- Csenge...

- Tudtam, hogy ez lesz! Tud-tud-tudtam, ho-hogy amint meglát min-mindennek vé-vége – dadogtam.

- Annyira sajnálom, nem hittem volna, hogy ilyenre képes – suttogta.

- Annyira fáj – sírtam.

- Elhiszem – mormolta.

Órák óta csak fekszek a szobámban és sírok. Nem reagálok se a szüleim szavaira, se Bencéjére csak sírok és sírok. Fel voltam erre készülve, hogy így fog velem bánni, de nem hittem volna, hogy ennyire fájni fog. Azt hittem megváltozott, de ezek szerint csak másnak mutatta magát. Hogy megkapjon magának.

- Jó újra látni – hallottam meg Damon hangját.

Tágra nyílt a szemem és az ágyam szélén ülő Damonre néztem. Nem! Az nem lehet! Nem eshetek vissza! Nem ragaszkodhatok újra Damonhöz! Nem képzelhetem azt, hogy megvéd engem!

- Ss... semmi baj, én itt vagyok – simította meg a hajam.

- Annyira fáj Damon – bújtam szorosan hozzá. – Olyan nagyon fáj.