Szíveddel láss!

21. fejezet

Most elmondok nektek egy hatalmas titkot, de szerintem a többség már régen tudja az igazat. Még szűz vagyok, barátom se volt, még csak nem is udvarolt nekem soha senki. Valamilyen szinten ez zavart engem, nem értettem, hogy mi a baj velem, hogy miért nem tetszek senkinek, most már megértettem. Mindvégig Zolira vártam, tudat alatt mindig is Zoli bókjaira és csókjaira vágytam. Hányszor, de hányszor zokogtam az ágyamban fekve, hogy legyen végre vége az egésznek, hogy Zoli hagyja abba a piszkálást. Voltak napok, amikor arra vágytam, bárcsak ne így lenne, hogy bárcsak én is közéjük tartoznék, bárcsak én is a menők csapatát erősíteném. Akkor talán Zoli meg én teljesen más kapcsolatba lennénk. Ő lenne a legnépszerűbb srác, én pedig a legnépszerűbb lány és evidens, hogy akkor együtt lennénk. Mi lennénk a suli álompárja. Bár az ilyenek nagyon ritkán jutottak eszembe, a legtöbb esetben azon agyaltam, hogy hányféleképpen tudnám megölni Zolit. Hangosan felnevettem. 1 hónap kellett ahhoz, hogy a véleményem Zoliról teljesen megváltozzon, elég volt 1 hónap, hogy a gyűlöletem szerelemmé változzon. Vagyis... nem hamarabb megkedveltem. Az érzéseim akkor kezdtek megváltozni mikor megmentett engem. A saját testi épségét kockáztatta csak, hogy meg mentsen engem. De eltértem a tárgytól. Arra akartam kilyukadni, hogy még régen megfogadtam 18 előtt semmiképp és utána is csakis igaz szerelemből fekszem le valakivel. Az is lehet, hogy majd csak az esküvő után, mint a régi öregek.

- Csenge – kiáltotta ekkor Zoli.

- Igen? – kiáltottam vissza.

- Meddig akarsz még alkotni? – érdeklődött.

Lenéztem az ölemben lévő rajzfüzetemre és homlokráncolva vettem szemügyre az alkotásomat. A Dunát rajzoltam le, mögötte az erdővel és a stéggel, az eget pedig rózsaszínesre terveztem kiszínezni.

- Még nincs teljesen kész, de az alap megvan.

- Akkor nem akarnál feljönni? Unatkozom.

- Persze megyek – szégyelltem el magam és a cuccaimat felkapva visszamentem a faházba.

- Csak nem bűntudatot hallok a hangodban?

- Nem dehogy!

- Csenge! Akkor is unatkoznék, ha látnék.

- De legalább tudnál Tv-t nézni – haraptam az ajkamba és felsétáltam a galériába.

Zoli az ágyon végig nyúlva feküdt, fedetlen mellkassal és éppen a fülessel babrált.

- Nem néznék Tv-t – rázta meg a fejét.

- Nem?

- Nem! Én téged néznélek, ahogy rajzolsz – mosolyodott el.

Piros arccal tettem le az éjjeli szekrényre a füzetem és a tolltartóm majd bemásztam Zoli mellé az ágyba és megböktem az oldalát.

- Fejezd be – kértem.

- Ugyan mit?

- A folyamatos bókolást – suttogtam.

- Nem szereted, ha bókolok neked?

- De igen szeretem, csak azt, nem amivel jár. Folyamatosan zavarba hozol – suttogtam.

- Nem kéne, hogy zavarjon pedig – nyújtotta felém a kezét. – A pasid vagyok, természetes, hogy bókolok neked – suttogta.

A kezébe csúsztattam a kezem, egymásba fűztem az ujjainkat és az ajkamhoz emelve a kezét puszit nyomtam a kézfejére.