Szíveddel láss!

15. fejezet

- Akkor én holnap jövök – szólaltam meg hosszas hallgatás után.

- Mégis elmész? – kérdezte.

- Hát gondolom, nem szeretnéd, hogy maradjak – motyogtam.

- Flóra... vagyis Csenge – kezdte sóhajtva.

- Magatokra hagylak – érintette meg a karom Ivett és kiment.

- Nézd, nekem ez nem megy. Nem vagyok jó abban, hogy az érzelmeimről társalogjak, ki sem tudom mutatni az érzelmeimet – magyarázta.

Hallgattam.

- Itt vagy? – kérdezte.

- Igen itt, csak vártam, hogy folytasd – válaszoltam.

- Nem fogom folytatni, ennyi az egész...

- Okés – bólintottam.

- Csessze meg – szisszent fel. – Miért érzem úgy, hogy ezt durván eltoltam?

- Talán mert el is toltad. Lehet, hogy neked ez a megszokott. Adod a nagymenőt, de én ezt a Zolit nem kedvelem. A nyomulósat egyáltalán nem. Legyél velem kedves vagy bunkó, de ne akarj nyomulni rám, mint valami kanos hülye gyerek.

- Oké felfogtam, a csajokra buksz – tartotta fel a kezét védekezve. – Rá kellett volna jönnöm, hisz szinte semmilyen hatással nem voltam rád, pedig tök meztelen voltam.

- Mi? Jesszus, dehogy. Én nem... nem bukok a csajokra – vörösödtem el.

- Nem? – ráncolta a homlokát.

- Nem hát, attól, hogy nem cuppantam rád azonnal, még nem azt jelenti, hogy a csajokat szeretem.

- Akkor tetszem neked?

- Nem!

- Jó, de a pasik tetszenek nem?

- Igen!

- Huh, akkor jó – biccentett. – De én egy kicsit se tetszek?

- Azt akarod, hogy tetszél?

- Hát a legtöbb csajnak tetszek – magyarázta.

- Akkor én azok táborát erősítem, akik nincsenek a legtöbben – vágtam rá a fejemet csóválva.

- Majd meglátjuk. Akarsz fogadni?

- Nem! Ilyenben nem fogadok!

- Kár – sóhajtott fel.

- Most úgy őszintén. Ennyire unatkozol, vagy mi van?

- Te mivel ütnéd el az időt, ha egyik napról a másikra megvakulnál? – kérdezte keserűen.

- Ne haragudj, olyan könnyen elfelejtem, hogy te... - haraptam el a mondat végét.

- Mondd csak ki bátran! Vak vagyok! – morogta. – De azt hiszem ennek örülnöm kéne, hogy nem kezelsz úgy, mint egy vakot.

- Ezt, hogy érted?

- Nem hallom a hangodon a szánalmat. Vagy jól színészkedsz, vagy pedig komolyan nem sajnálsz, engem inkább magasról leszarod, hogy mi van velem – mosolygott rám.

Ahogy a mosolyát néztem egy hatalmasat dobbant a szívem. Az első őszinte mosoly, amit nekem ajándékozott!

- Sajnáltalak az elején, de már nem sajnállak – adtam oda neki a nadrágját, hogy végre öltözön fel, mert kicsit zavaró, hogy egy szál alsónadrágban ácsorog előttem.