Szíveddel láss!

31. fejezet

- Te sajnálod? – túrt a hajába egy elkeseredett mozdulattal. – Nekem kell sajnálnom nem neked!

- Az lenne a legjobb, ha most hazamennék. Képtelen vagyok itt maradni – néztem körbe hatalmas gombóccal a torkomban.

- Megengeded, hogy elvigyelek? Nem szívesen engedlek el egyedül – nézett rám.

- Nem lenne jó ötlet – ráztam meg a fejem.

- Egy újjal sem fogok hozzád érni – ígérte csendesen.

- Tényleg nem lenne jó ötlet – fordultam el tőle és a kijárat felé verekedtem magam.

- Hé, Csenge várj, elkísérlek – kiabált utánam Adél.

- Nem tényleg maradj csak nyugodtan, felhívom Bencét – bizonygattam.

- Biztos? Csenge minden oké? – kapta el a kezem.

Szipogva fordultam meg és néztem rá.

- Nem. Semmi sem oké – ráztam meg a fejem.

- Nem sikerült megbeszélnetek a dolgokat?

- Félek tőle Adél – buktak ki belőlem a szavak. – Jobban, mint bármikor – tettem hozzá halkabban.

- Megbánta nem is tudod mennyire.

- Az ilyet nem lehet egykönnyen megbocsátani. Képtelen vagyok rá – csuklott el a hangom és mielőtt bármit mondhatott volna kiléptem az éjszakába.

Mélyeket lélegezve ácsorogtam a klub előtt, majd lehajtott fejjel elindultam a megállóba, hogy nézzek magamnak buszt. Nem akartam felhívni Bencét, mert tudtam kiakadna, ha hallaná, hogy sírtam. Ahogy az utcán sétáltam, az emberek nyíltan megbámulták az arcom, de nem törődtem velük, nem tudtak érdekelni. A zebrán áthaladva egy ötlettől vezérelve irányt változtattam és a galéria felé vettem az utam, ami nekem a menedékem volt. Pontosan 3 éve találkoztam Gáborral, a galéria tulajdonosával. A kedvenc kávézómba voltam és szokásomhoz híven rajzoltam mikor hallottam, hogy telefonon vitatkozik valamilyen sofőrrel, akik elakadtak a határnál és nem fognak ideérni mire kezdődik a megnyitó. Megsajnáltam a férfit és mikor letette a telefont, összeszedve a bátorságom odamentem hozzá és megmutattam neki pár rajzom. Azonnal beléjük szeretett és megvásárolta tőlem az összes festményem. Akkoriban jobban csak természetfeletti lényeket festettem, de ő imádta, ahogy a vendégek is. Gáborral olyan jóba lettünk, hogy azóta megengedte, hogy nála rendezzem be a műtermem és még kulcsot is kaptam hozzá. Gábor olyan volt nekem, mint egy második báty vagy egy jó fej nagybácsi. Mire odaértem a galériához a lábaim iszonyatosan fájtak, minden lépés olyan volt mintha forró parázson kellene végig sétálnom. Pokoli érzés volt. Előhalásztam a kulcsokat a zsebemből majd belöktem az ajtót és elindultam a kanyargós csigalépcsőn fel az emeletre. Amint beléptem a műtermembe, elfogott az az érzés amint ide belépve mindig is éreztem. Az, hogy hazaértem. Becsuktam magam után az ajtót, benyomtam a hifit majd az egyetlen bútortarabhoz, egy leharcolt kanapéhoz sétáltam és elnyúltam rajta. Jó ideig nem csináltam mást csak feküdtem a plafonra bámulva megpróbálva rendezni a kavargó érzelmeimet. Nem jó tininek lenni, túl sok érzelemmel jár. Nem lehetek újra pici baba? Na, légyszi!

Miután kellően őrületbe kergettem magam a felesleges agyalásommal hozzá láttam a félbe hagyott festményemhez, ami egy lányt ábrázolt, ahogy magányosan álldogál a vízparton. A hátam mögül érkező puffanásra ijedten pördültem meg a tengelyem körül és összezavarodva néztem a földön térdelő, fejét a tenyerébe temető Zolira, akinek jól láthatóan rázkódott a válla.

- Zoli? – kérdeztem bizonytalanul.

- Annyira sajnálom Csenge, minden okod megvan rá, hogy félj tőlem. Bántottalak pedig meg sem érdemelted. De helyrehozom, ígérem, valahogy helyrehozom – suttogta rám emelve a könnyáztatta szemeit.

Habozva indultam meg felé ám a lépteim egyre határozottabbak lettek. Megfogtam Zoli kezét, aki feltápászkodott és követett a kanapéhoz.

- Kérsz valamit inni? Hozhatok fel a galériából – néztem rá zavartan.

- Nem köszi, nem kell semmi – rázta meg a fejét és szomorúan rám nézett.

- Ne légyszi ne nézz így – kaptam el róla a tekintetem.

- Olyan boldogok voltunk és én mindent tönkretettem – suttogta.

- Azért én is hibás vagyok...

- Te? Hibás?

- Nem mondtam el ki vagyok, hazudtam neked.

- Nem Csenge! Nem mondtál igazat, mert tudtad miként reagálnék! Ez teljesen érthető – hadarta.

Összefontam magam előtt a kezem és a padlót kezdtem el bámulni.

- El se kellett volna mennem hozzád...

- Semmisé tennéd? Mind azt, ami történt? A szerelmünket?

- Te meg inkább a halált választanád, mint, hogy velem legyél, nem rémlik? – vontam meg a vállam szomorú mosollyal.

- Mindenre tisztán emlékszek – válaszolta komoran. – Hogy voltál képes megbocsátani nekem?

- Megmentetted az életem – motyogtam.

- Csak a becsületed.

- Ami nekem olyan mintha az életemet mentetted volna meg – jelentettem ki.

- Most mivel tudnám helyrehozni?

- Nem tudom, hogy képes vagyok-e megbocsátani – mondtam alig halhatóan.

- Értem –bólintott lesütve a szemét.

- De semmi sem lehetetlen, úgy értem én magam se tudom, hogy mi lesz a jövőben talán idővel...

- Én már azzal megelégszek, ha a barátod lehetek – hadarta.

- Mindketten tudjuk, hogy ez nincs így. Mi már nem lehetünk csak barátok, nem működne – ráztam meg a fejem.

- Akkor vagy együtt, vagy pedig idegenek...

- Igen...

Mindketten hallgattunk, kettőnk közt a feszültség szinte tapintható volt. De ez nem olyan feszültség volt, mint amikor haragudtunk egymásra, hanem olyan, amikor mindketten éreztük, hogy jön valami, de még egyikünk se lépett semmit.

- Gyere el velem – bökte ki végül.

- Hova?

- A faházba, gyere el velem – nézett a szemembe.

- Miért? Haza kell mennem...

- Akkor holnap. Kérlek Csenge... ott olyan boldogok voltunk... nincs jobb hely az újrakezdéshez, mint a faház – nézett rám reménykedve.

- Épp ez a baj, ott minden olyan könnyű... aztán visszajövünk és mintha semmi sem változott volna.

- Rendben... nem akarlak siettetni, azt hiszem, én el is megyek, csak tudni akartam, hogy nem esik bajod – állt fel és kifelé indult.

- Követtél?

- Igen és sajnálom, de egyedül az utcán egy ilyen ruhában, könnyű célpont vagy – fordult vissza az ajtóban. – Ha gondolod, visszajöhetek érted, ha haza akarsz menni, a számomat tudod – mosolyogott rám.

A következő szavak, amik a számat elhagyták engem is megleptek, de aztán rájöttem, hogy pontosan ezt akarom.

- Maradhatsz, ha akarsz... vagyis szeretném, ha maradnál.

Zoli hitetlenkedve nézett rám, visszacsukta az ajtót és a kanapére letelepedve csendben nézte, ahogy festek.