- Csenge biztos jó ötlet oda menned? – kérdezte apa miközben aggódva vizslatott.
- Ez a legkevesebb, amit tehetek! – jelentettem ki.
- De hát az a fiú évek óta bántott téged – ellenkezett.
- Annak a fiúnak neve is van! Úgy hívják, hogy Zoli – villant meg a tekintetem.
- Rendben, akkor Zoli, de ez még nem teszi semmisé a tényt, hogy terrorizált téged!
- Ha nincs ő, akkor most én itt lennék veled szemben megerőszakolva! Neki köszönhetem, hogy nem lettem bemocskolva – suttogtam. – És most MIATTAM megvakult!
- Ne magadat hibáztasd. Megtehette volna, hogy utánad megy!
- Te ezt nem érted – ráztam meg a fejem és felálltam.
- Csenge – szólalt meg mögöttem Bence.
- Igen? – fordultam meg.
- Gyere, dumáljunk – intett a fejével a bejárati ajtó felé.
- Nem akarok dumálni, mert tudom, hogy mit akarsz te is! Hogy ne menjek be Zolihoz a kórházba – fakadtam ki.
- Igen azt akartam...
- Hát ne fáradj vele... úgyis be megyek! 18 vagyok már felnőtt!
- Efelől semmi kétségünk, de Csenge attól, hogy egyszer megmentett még nem lett egy csapásra a szőke herceg fehér lovon. Ne vakítson el az iránta érzett hála – nézett a szemembe.
- Én is nagyon jól tudom, hogy nem ő a mesebeli herceg, sokkal jobban hasonlít Damonre.
- Öhm... jó reggelt – köszönt ekkor Ian. – Rosszkor jöttem? – hordozta körbe a tekintetét és álmosan nézett ránk.
- Nem, dehogy. Én éppen indulni készültem. Velem tartasz? – kérdeztem.
- Hova megyünk? – kérdezte vissza miközben belekortyolt a kávéba, amit apa nyújtott felé az előbb.
- A kórházba. Zolihoz.
- Minek akarsz bemenni hozzá? Megalázott az egész iskola előtt – komorult el a tekintete.
- Azt hittem, hogy legalább te megértesz – kaptam fel a vizet azonnal.
- Én, megértelek, bűntudatod van, ez oké. Küldj egy csokor virágot, de minek akarsz személyesen odamenni? Nem akar látni, ezt te is tudod.
- Tartozom neki ennyivel!
- De ő nem kér belőled!
- Tisztába vagyok vele! Ahogy azzal is, hogy még mindig utál engem! – csattantam fel. – Én léptem – kaptam fel a táskám meg a kocsi kulcsot és kifelé indultam.
- Várj már – sietett utánam Bence.
- Nem kell kíséret – mondtam morcosan.
- Csak gondoltam szólok Ian ma haza megy. Nem akarsz elköszönni tőle? – kérdezte.
- Azt hittem, hogy még marad – biggyesztettem le a szám.
- Neki is van élete – mutatott rám.
- Tudom, csak... - kezdtem. – mindegy, megyek, el köszönök – indultam vissza a ház felé.
Ian az asztalnál ült, éppen reggelizett.
- Gyors voltál – vigyorgott rám.
- Bocs, hogy kiakadtam – motyogtam.
- Ugyan, nem gond – legyintett.
- De igen az! Soha nem hittem volna, hogy megemelem veled szemben a hangom, nem is értem mi jött rám – néztem a cipőmet folyamatosan.
- A barátok már csak ilyenek – érintette meg a karom mire felnézett.
- Barátok vagyunk? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel.
- Hát persze!
- Akkor nem csak egy vagyok a millió rajongóid közül?
- Annál te több vagy – ölelt magához.
Szorosan viszonoztam az ölelését, fejemet a mellkasába temettem.
- Fogunk még találkozni? – kérdeztem halkan.
- Tuti, ha itt járok első dolgom lesz becsörtetni hozzád – ígérte.
- Akkor jó – mosolyodtam el.
- Aztán meg te is meglátogathatsz ám minket.
- Repülőre kéne ülnöm? – kerekedett ki a szemem.
- Attól tartok igen – nevette el magát.
- Hűha... hát akkor legközelebb találkozunk, ha itt jársz – mosolyogtam.
- Kár pedig gondoltam szívesen megnéznéd Mystic Fallsot élőben és élőben pózolhatsz Damon Salvatoréval. A kedvedért meg is borotválkozok – mosolygott.
- Tudod te, hogy mivel tudsz zsarolni – csóváltam meg a fejem mosolyogva.
- Kiismertelek – kacsintott rám.
Rámosolyogtam majd még egyszer megöleltem.
- Jó utat – suttogtam.
- Reménykedtem benne, hogy kikísérsz a reptérre – pillantott rám.
- Szeretném, de megígértem, hogy megyek...
- Nem tudsz később menni?
- Nem, sajnálom.
- Hát jó – sóhajtott fel majd magához vont egy újabb ölelésre. – Ne hagyd, hogy összetörje a szívedet – suttogta a fülembe.
- De én nem...
- Sose tudhatod. Vagy alig pár órája gondoltad volna, hogy most készülsz bemenni hozzá a kórházba? – érdeklődött mire az ajkamba haraptam.
- Az nem lenne helyes – motyogtam. – Szia és örülök, hogy megismerhettelek. Mintha nem is két nap lett volna.
- Mozgalmas két nap volt – mosolyodott el. – Szia, Csenge – puszilta meg a kézfejem.
YOU ARE READING
Szíveddel láss!
Teen FictionTe képes lennél megbocsátani annak, aki pokollá tette a gimis éveidet? Annak aki megmentette az ártatlanságod s ezért a szeme világával fizetett? Legalábbis ideiglenesen. Te mit tennél Csenge helyében? Úgy cselekednél mint ő? Vagy másképp? A Szíved...
