Szíveddel láss!

16. fejezet

- Csenge ébren vagy már? – kopogott be Bence.

Nyöszörögve húztam a fejemre a takarót.

- Csenge tíz perc múlva nyolc – dörömbölt be.

Az agyamig csak lassan jutott el, hogy ez pontosan mit is jelent. Azt, hogy 10 perc múlva kezdődik a tanítás. Hogy másszak ki az ágyból 10 perc alatt készüljek el és menjek be a suliba? Hah... sehogy...

- Csenge – üvöltötte.

- Jól van, na – kiáltottam vissza lerúgva magamról a takarót és felültem az ágyba.

- Hogy fogsz te beérni nyolcra?

- Sehogy – válaszoltam a grafitos kezemet figyelve majd lehajoltam a füzetemért, ami az éjszaka folyamán leeshetett a földre.

Az utolsó oldalra lapoztam és halkan sóhajtottam egyet. Tegnap mikor nyolc óra felé hazaestem azonnal a szobámba jöttem és bezárkóztam. Nem volt egy barátnőm, se akinek elmondhattam volna a történteket, a szüleimnek inkább nem mondok ilyeneket, Bencének pláne nem így maradt a jól bevált rajzolás. Képregénybe csináltam meg azt, ami történt, onnantól kezdve, hogy megláttam őt tök pucéran. Mondjuk azt a részt kisatíroztam. Megdörzsöltem a szemem, letettem a füzetet az éjjeli szekrényre és kimásztam az ágyból.

- Csenge mi van veled? – nyitott be Bence.

- Semmi – pillantottam rá.

- Az a ruha van rajtad, amiben tegnap suliban voltál ráadásul este nyolcra estél haza – fonta össze a kezét maga előtt.

- Igen az. De elmúltam 18, nem tartozok elszámolással – dörzsöltem meg az arcom.

- Nem ismerek rád. Mi van veled? – szaladt magasba a szemöldöke.

- Semmi, csak fáradt vagyok – néztem rá ingerülten.

- Nem lennél fáradt, ha időben hazajöttél volna. Hol voltál? Várj, kitalálom, Zolinál – villant meg a tekintete.

- Igen nála és akkor mi van, beszélgetni sem lehet? – kérdeztem egy oktával hangosabban.

- Van köztetek valami? – szegezte nekem a kérdést.

- Tessék? – hőköltem hátra kikerekedett szemekkel.

- Nos?

- Nincs köztünk semmi az Isten szerelmére! – kiabáltam.

- Hát pedig nem úgy viselkedsz, teljesen megváltoztál. Hogy bírtad elfelejteni, hogy éveken át átgázolt rajtad?

- Nem fogok ebbe megint belefolyni. Nagylány vagyok már, tudok magamra vigyázni!

- Össze fogja törni a szíved! – mordult fel.

- És akkor mi van? Nem a te szíved – morogtam az ajtó felé tolva őt.

- Nem küldhetsz el – vetette meg a lábát.

- Szeretnék felöltözni oké? A második órára szeretnék beérni a suliba – meredtem rá dühösen.

- Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek. Azt hittem, hogy legalább neked több eszed van – nézett rám.

Szó nélkül csaptam be az ajtót előtte majd a szekrényemhez léptem, hogy ki válaszam a ruhámat.

Fél órával később már Zoli szobája felé tartottam. Útközben döntöttem úgy, hogy egye fene nem megyek be a suliba, hanem Zolival töltöm a napot. Ennyi szabadság nekem is jár. Bekopogtam Zoli lakosztályának az ajtaján majd vártam pár másodpercet csak aztán léptem be az ajtón.