Szíveddel láss!

22. fejezet

Hát azt várhatod, én soha nem sírok. Ez a mondat ismétlődött a fejemben miközben a kávémat kortyolgatva egy pokrócba bugyolálva magam ültem a stégen és a felkelő napot figyeltem. Ezt Zoli mondta nekem még akkor, amikor az igazgatói irodába voltunk. Azt mondta, hogy ő soha sem sír, de a tegnapi nap nem éppen ezt igazolja. Mert Zoli igenis sírt, sőt zokogott és ez teljesen felkavart. Azt hiszem, hogy jobban megviselte őt ez az egész, mint azt be meri vallani magának. A tegnap este az mindkettőnknek sorsfordító pillanat volt, ezt tisztán érzem. Zoli megmutatta nekem a sebezhető oldalát, összeomlott előttem, megbízott bennem és én cserébe hazudok neki. Erősen az ajkamba haraptam és letettem magam mellé a bögrét majd felhúztam a lábaim és a térdemre hajtottam a fejem. Jogában áll tudni az igazat, tudnia, hogy ki vagyok. Könnyek peregtek végig az arcomon, mert tudtam, hogy alig pár óra múlva minden meg fog változni. Ugyanis elmondom neki. Elmondom neki az igazat, ahogy azt is, hogy szerelmes vagyok belé, de ha ő úgy akarja, elmegyek és soha többé nem lát engem. Igen pontosan ezt fogom tenni. Letöröltem a könnyeim majd szipogva a rajzfüzetemért nyúltam és elkezdtem rajzolni. Alapnak ugyanúgy a tavat használtam a stéggel, csak most mi is rajta voltunk Zolival. Háttal ültünk egymást ölelve.

Szomorú mosollyal az arcomon lapoztam végig a füzetet. Az elején egymás után jöttek a rajzok Damonről, vérfarkasokról, angyalokról, árnyvadászokról majd azokat felváltotta a Zoliról készült rajzok. Képregények egy-egy számomra fontos pillanatokról, rajz, amikor Zoli mosolyog, vagy alszik. A fejemet csóválva csuktam be a füzetet. Ha ez egy idegen kezébe kerülne, joggal gondolhatná, hogy Zoli megszállottja vagyok, pedig nem csak neki olyan karakteres az arca, hogy az ember késztetést érez, hogy ceruzát ragadjon, ahányszor csak ránéz. Azt hiszem ő az én múzsám. Miután elfogyott a kávém és kellően begörcsölt a kezem visszaindultam a házba, hogy reggelit készítsek. Mire Zoli ébredezni kezdett, a kávé le volt főve, az omlett pedig ínycsiklandó illatot árasztva várta, hogy el legyen pusztítva.

- Jó az illata – hallottam meg a kómás hangját.

- Remélem az íze is, ritkán szoktam omlettet csinálni – indultam meg a galéria felé, hogy segítsek neki lejönni.

- Biztos vagyok benne, hogy isteni lesz – mosolygott.

- Hogy aludtál? – kérdeztem megállva előtte és megsimítottam az arcát.

Még nem volt rajta napszemüveg emiatt pedig boldogság öntött el, de nagyon hamar szomorúsággá változott.

- Jól mert itt voltál velem – karolta át a derekam ás a hasamnak döntötte a homlokát.

- Gyere, reggelizzünk meg – simogattam meg a haját.

- Oké – mormolta és felállt. – Kapok jó reggelt, puszit?

- Akarsz?

- Akarok – suttogta mire nyomtam egy csókot az ajkára aztán magam után húztam. – Mi volt ez a lepke fing?

- Reggeli puszi – válaszoltam.

- Akkor én igazi csókot kérek – követelte.

- Ki fog hűlni az omlett – figyelmeztettem.

- Hát jó – bólintott elkomorodva.

Az ajkamba harapva néztem rá. Nem akartam ilyen elutasító lenni vele, de a fenébe is... sokkal nehezebben mondom el neki az igazat, ha percekkel előtte még bőszen smároltunk.

- Ide adnád a napszemüvegem? – kérdezte leülve az egyik székre.

- Ne csináld ezt – kértem.

- Mit ne csináljak? – csattant fel.

- Ne tegyél úgy mintha a tegnapi nap meg se történt volna – suttogtam.

- Én teszek úgy? Én? Szerintem meg te! Sejtettem, hogy ez lesz, tegnap megsajnáltál mára meg eltávolodtál tőlem és el akarsz menni – préselte össze a száját.

- Ez nem igaz – ellenkeztem könnybe lábadt szemekkel.

- Nem? Csakugyan? Akkor mégis miért nem hagyod, hogy megcsókoljalak? Miért vagy velem ilyen hideg? Mintha le akarnál rázni én hülye meg azt hittem, hogy a tegnap este neked is olyan sokat jelentett, mint nekem.

- Igenis sokat jelentett. A tegnap éjszaka az...

- Hiba volt. Mond csak ki! Mond ki, hogy szörnyeteg vagyok, hogy így már nem kellek! Mond, ki, hogy bár sose láttál volna! Mond ki, hogy undorodsz tőlem!

- Miért akarod annyira, hogy ez legyen az igazság? – csuklott el a hangom.

- Akkor magyarázd meg, hogy mi ütött beléd – kiáltotta az asztalra csapva, amitől az asztalon lévő teríték ugrott egyet.

El akartam mondani az igazat, de képtelen voltam rá. A szavak itt voltak a nyelvemen, de egy hangot se tudtam kiadni.

- Csenge – szólt türelmetlenül.

- Tényleg kihűl az omlett – dadogtam.

- Szarok az omlettre – mordult fel mire összerezzentem és egy pillanat erejéig a múltba éreztem magam, de a szavai egy szempillantás alatt visszaröppentettek a jelenbe. – Ébren voltam, hallgattam, ahogy dúdolva készített a reggelit és csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire szeretlek. Hogy már azóta szeretlek, hogy először hallottam a hangod. Arra gondoltam, hogy milyen szerencsés vagyok, amiért te itt vagy velem és olyannak szeretsz, amilyen vagyok, még így vakon is. Megmutattad nekem, hogy lehet engem szeretni – csuklott el a hangja és a keze ökölbe szorult.

Szerintem a szívem nem is dobogott addig, míg Zoli el nem hallgatott, mellkasomba valami feszült érzés költözött, levegőt venni se tudtam, csak aztán, hogy elhallgatott. De akkor a szívem úgy vert, mint aki most futotta le a maratont, az arcom vörösben égett, lábaim remegtek és gondolkodás nélkül vettem magam a karjaiba és csókoltam meg. Vadul viszonozta a csókom egy mozdulattal mindent le söpört az asztalról, amit csak ért, azok pedig hangosan csörömpölve estek a földre. A derekamat megragadva ültettet fel az asztalra és a lábam közé fészkelve magát hozzám préselte magát és annyira csókolt, hogy azt is elfelejtettem ki vagyok. Ruhák hulltak a padlóra, míg nem maradt semmi textil, ami elválasztott volna minket egymástól.