Szíveddel láss!

41. fejezet

Az elkövetkező pár hétben végre úgy éreztem, hogy minden sínen van az életemben, hogy végre minden a helyére került. Visszamentem a suliba és gőzerővel készültem az érettségire, megpróbálva behozni a lemaradást, ami nehezen ment, de végül sikerrel jártam. A tanulás mellett folyamatosan festettem és készültem a galéria megnyitására. Hihetetlen, hogy mennyi munkával jár egy galéria megnyitása, de tényleg, ki se láttam a teendők mögül annyi volt. Folyamatos rohanás, éjszakába nyúló magolás és festés. A galéria megnyitásának reggelén úgy éreztem magam, mint egy energiabomba. A rosszabb fajtából persze. Idegesen rohangáltam fel alá a szobában egészen addig, míg Zoli el nem kapott.

- Pihenj egy kicsit kerge birka – ölelt szorosan magához.

- Nincs idő rá, alig pár óra múlva lesz a megnyitó és még sehol se tartok.

- Csenge Gábor mindent kézben tart, nyugi – fogta két keze közé az arcom és mélyen a szemembe nézett.

Őszintén le a kalappal Gábor előtt. Ha ő nincs szerintem már a legelején feladtam volna idegességembe, de ő nem hagyta. Halál nyugodtan átvette az irányítást így a legtöbb dolgot ő szervezte le, de attól nekem is kijutott a feladatokból bőven. Napokat tudtam azon gondolkodni, hogy milyen színű legyen a fal.

- Igazad van – sóhajtottam megadóan.

- Gyere, lazulj el egy kicsit – húzott féloldalas mosollyal az arcán az ágy felé.

- Nincs idő ellazulni – ellenkeztem.

- Jobban fogod érezni magad utána!

- Hát jó! – adtam meg magam és elnyúltam az ágyon.

Zoli felém mászott és gyakorlott mozdulatokkal kezdte el a vállamat masszírozni. Fojtott nyögés hagyta el az ajkam, mert olyan jól esett. Ennek a pasinak Isteni kezei vannak, de tényleg! Erősek, de mégis gyengédek.

- Szerinted eljönnek?

- Most ne agyalj ilyeneken! – szólt rám.

- Mégiscsak a szüleim, ha valamikor is szerettek, akkor ott kéne lenniük – folytattam meg se hallva a kérését.

- Baba – rángatta meg a hajam finoman Zoli.

- A te szüleid biztos ott lennének a te megnyitódon.

Zoli beletörődött sóhajjal dőlt el mellettem és maga felé fordította az arcom.

- Ha nem jönnek el az az ő bajuk – nézett a szemembe és egy apró csókot nyomott az ajkamra. – Hiányzol baba – súgta a számba.

- De hiszen itt vagyok...

- Az nem ugyanaz. Elhanyagoltnak érzem magam, törődésre van szükségem – panaszkodott.

- Ne haragudj, olyan sok minden történt az elmúlt hetekbe – pislogtam rá bűnbánóan.

- Örülök a boldogságodnak tényleg, csak húzom az agyad – mosolygott rám kedvesen.

- De nem. Igazad van! Alig voltunk együtt.

- Pontosan akkor voltunk együtt utoljára, amikor nem bírtam magammal és berángattalak a szertárba – gondolkodott hangosan.

- Ne emlegesd, fel kérlek – hunytam be szorosan a szemem és vörös pír költözött az arcomra.

- Az volt életem egyik legszebb 10 perce – harapott lágyan a nyakamba.