Szíveddel láss!

35. fejezet

Azt hittem, hogy ennél sokkal jobban fog fájni, hogy eljöttem otthonról, de az az igazság, hogy különösebben nem érzek semmit. Csak dühös vagyok, de az nagyon. Felfoghatatlan számomra, hogy a szüleim, hogy lehetnek ilyen kegyetlenek, hisz látják Zolin, hogy próbálkozik, hogy próbál megfelelni nekik. Akkor miért nem tudnak egy rohadt esélyt adni neki? Miért? Amikor megérkeztünk Zoliékhoz egy ideig csendben ültünk a kocsiban és csak akkor mozdultunk, meg amikor Zoli apukája kijött megnézni, hogy mit csinál ilyen sokáig Zoli a kocsiban ülve. Egy kicsit meg volt lepődve, hogy én is itt vagyok, de örült nekem. Olyan szar ez. Zoli szülei kedvelnek engem, Ivett már családtagként tekint rám, erre az én szüleim meg ilyen szemetek. Holott Zoli szüleinek kéne utálniuk engem, mert a fiuk miattam lett vak, de ők szeretnek engem és nem haragudtak rám soha sem. Az élet igazságtalan...

- Sajnálom, hogy csak úgy bepofátlankodok. – néztem Ivettre bocsánat kérően.

A kandalló közelében ültünk egy, egy bögre teával a kezünkben. A karácsonyfa itt lett felállítva a nappaliban és valami hatalmas volt. Ezüst és kék gömbök voltak rajta, szintén ezüst boákkal, tele szaloncukorral és mézeskaláccsal, aminek köszönhetően isteni illat lengte be a nappalit. Ha ehhez hozzávesszük még a fenyő illatát, akkor teljes mértékben karácsonyias hangulatom volt. Na, meg a rengeteg ajándék láttán, ami a fa alatt sorakozott.

- Ne butáskodj már kedvesem! Mindig örülünk neked! – mosolygott rám melegen.

- De szent este van...

- Már te is a családunk része vagy!

- Köszönöm, én is a családomnak érezlek titeket és sajnálom a szüleim nevében is azt, ami történt. Biztos rengetegbe került az a sok ajándék.

Ivett szomorú mosollyal az arcán nézett rám majd a kandalló felé fordult.

- Nagyon bizakodó volt mielőtt elment, sőt reménykedett, hogy talán most a szüleid megbocsátanak neki. Soha nem láttam őt még ilyennek. Régen nem érdekelte őt, hogy mi mit szólunk a barátnőihez vagy, hogy ő hozzá mit szólnak a barátnői szülei, de melletted teljesen megváltozott. Megkomolyodott és sokkal nyíltabb lett. Felém, az apja felé és ezt neked köszönhetjük! – mosolygott rám könnyes szemekkel.

- Úgy érzem túlságosan is jónak hisztek engem, de nem vagyok olyan jó. Nekem is vannak hibáim...

- Ahogy mindenkinek, senki sem tökéletes, de te egészen közel állsz hozzá. Már akkor tudtam, hogy különleges szerepet fogsz betölteni a fiam életében mikor megláttalak az igazgatói irodában. Mondtam Zolinak is, hogy át kéne ezt gondolnia, de tudod milyen önfejű. Amit a fejébe vesz, az úgy is van.

- Igen az már feltűnt. – bólogattam mosolyogva. – Tudod nem hittem volna, hogy valaha itt fogok ülni és veled beszélgetni. – kortyoltam bele a teámba.

Valamilyen gyógytea lehetett, mert eddig soha nem ittam ilyet, de isteni volt és megnyugtatott. Pedig nem nagyon vagyok teás, inkább kávét iszok vagy energia italt, de most engedtem Ivett unszolásának és milyen jól tettem.

- Nem?

- Nem. Lehetetlennek tűnt, mivel Zolival szinte ősellenségek voltunk, most pedig inkább vagyok itt vele, mint otthon. A sors olyan kiszámíthatatlan. – tűrtem a fülem mögé a hajam zavartan.

- Igen egyetértek. Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő.

- Talán jobb is így... gondolj, bele mi lenne, ha mindenki tudná, hogy mi fog történni vele a jövőben. Tudna a titokban megszervezett szülinapokról, tudná előre, hogy mi fog történni egy állásinterjún.