Szíveddel láss!

20. fejezet

- Oké... szerintem eltévedtem – szólaltam, meg amikor már vagy órája kocsikáztunk a földúton, ami Isten tudja hova vezetett.

- Nem tévedtünk el! Menj tovább – paskolta meg a térdem Zoli majd feljebb csúsztatta a kezét és a combom belső oldalát kezdte el simogatni.

- El a kezekkel Szatmári Zoltán – szóltam rá vörös arccal.

- Jókislány – csípett bele a combomba finoman.

- Büszke is vagyok rá – húztam ki magam.

- Adj pár napot és rosszkislányt faragok belőled – alkudozott.

- Komolyan azt akarod, hogy rosszkislány legyek? Hogy ne tudj velem komolyan beszélgetni? Ha...

- Oké, oké, értem – tartotta fel a kezét. – Nem akarom, hogy megváltozz, csak legyél egy kicsit engedékenyebb az irányomba.

- Rögtön ugorjak az ágyadba?

- Tudsz akkorát ugrani?

- Hülye – nevettem el magam.

- Végre már, hogy nevetsz! Egy órája hallgatom a zsörtölődésed – vigyorodott el.

- Én nem zsörtölődök, csak megjegyeztem, hogy szerintem eltévedtem – ellenkeztem.

- De nem tévedtünk el!

- Honnan tudod? Lehet, hogy rossz helyen fordultam le...

- Akkor majd vissza fordulunk – vonta meg a vállát.

- Egyébként amúgy hova is megyünk? – pillantottam rá a szemem sarkából.

- Kikapcsolódni.

- Ilyen távol a civilizációtól?

- Pont úgy lehet kikapcsolódni, távol az emberektől – vágta rá.

- Ugye nem akarsz elrabolni?

- Maximum te tudnál engem.

- Meg se bírlak emelni – legyintettem. – Várj... itt van egy kapu – kaptam fel a fejem és leállítottam a kocsit.

- Pompás, mondtam, hogy nem tévedtünk el – vigyorgott.

- Aha, de ez magán terület – világosítottam fel.

- Parancsolj – nyomott a kezembe egy kulcscsomót.

- Ez mi?

- A lakat kulcsa.

- De, hogy kerül hozzád?

- Néha akkora baromságokat tudsz kérdezni – mondta kedvesen.

- Köszönöm szépen – háborodtam fel és kiszálltam a kocsiból majd gyorsan a kapuhoz sétáltam és a kulcsot bele tettem a lakatba.

- Mit vacakolsz már? – kérdezte.

- Fogd be – kiáltottam mire elnevette magát.

Kitámasztottam a kaput majd visszamentem a kocsihoz és morcosan beszálltam.

- Haragszol?

- Nem!

- Akkor miért morci a hangod?

- Nem morci a hangom – förmedtem rá. – Vissza zárjam?

- Azt megköszönném – biccentett.