Egy újabb éjszaka a temetőben

Amnézia és következményei

Clarie: Vedd el, könyörgöm, segíts már!

Damon Lewis: Clarie, lélegezz! Nézz a szemembe! Lélegezz!

Clarie: Nem, nem, nem lehet! Nem bírom tovább, érted? Nem vagyok képes ezt elviselni! Fáj...nagyon fáj! Ölj meg, nem akarok nélküle élni!

Damon Lewis szomorúan nézett Clariere. Törékeny kislány, nem több. És a határán van az őrületnek, valahogy mégis csak segíteni kell neki. Bár az ővámpír nem nagylelkűségéről volt híres, mégis úgy érezte, most ideje lenne segíteni. A vámpíroknak megszámlálhatatlan különleges képességeik között szerepel, hogy be tudják folyásolni az emberek gondolatait. Képesek rá, hogy elfeledtessenek bizonyos dolgokat, emlékeket. A legmélyrehatóbban ezt ez idősebb vámírok tudták alkalmazni, de szinte sosem vetemedtek rá, mert könnyen megőrjítették vele az embert. Valami megváltozik utána bennük, és sosem lesznek ugyan olyanok. Damon Lewis azonban úgy gondolta, Clarie így is túl sokat bírt ki, és a jelenlegi állapotánál bármi jobb lenne.

Damon Lewis: Clarie, nézz rám, válaszolnod kell egy kérdésemre!

Clarie vörösre sírt szemeivel lassan felnézett.

Damon Lewis: Tényleg el akarod felejteni?

Clarie: Igen.

Damon Lewis mélyen a lány szemébe nézett, és kérdéseket tett fel Johnról, és a vele kapcsolatos emlékekről. Clarie halkan elmotyogta őket, mintha gyónna, majd a vámpír latinul kezdett mormolni valamit, figyelve arra, hogy ne szakítsa meg a lánnyal  a szemkontaktust.

Clarie lélegzete egyre kiegyensúlyozottabb lett.

Damon Lewis: Ki az a John?

Clarie: Egy fiú, akit ismertem. Szerelmes voltam belé.

Damon lewis: Szereted még?

Clarie: Nem tudom. Nem emlékszem rá.

Damon Lewis: Helyes.

Damon Lewis Clariere kacsintott. Clarie hihetetlenül üresnek érezte magát. Nem tudta, mit kéne most csinálnia.

Clarie: Ő...és most?

Damon Lewis: Most Clarie, hagyod, hogy a felnőttek megoldják a problémákat.

Clarie: És, addig mit csináljak?

Damon Lewis: Amit csak szeretnél.

~ ~ ~

(Eközben valahol Franciaország északi részén)

John egy kicsi, szürke tapétával borított falú szobában üldögélt a földön. A szobában semmi sem volt, csupán az ablak és az ajtó. John éppen Clarie-re gondolt. A lány mosolyára, és arra az időre, amikor együtt voltak. Bár nem volt túl sok idő, az volt életének legboldogabb része. A szerelem ilyen. Nem tudod, miért, de vele a legjobb. És persze nélküle a legroszabb.

John hangokat hallott. Óvatosan felállt, és a sötétbarna faajtó felé nézett. Azt gondolta, biztos Gregory jön, és végre hoz neki valamit enni. Ahogy azonban állt, megszédült, és meg kellett kapaszkodnia a falban.

Mi történik velem? Talán Clarie-vel csináltak valamit?

John szíve erősen szúrnik kezdett, és eszébe jutott: ő érzett már hasonlót.

Itt lenne hát a vége? A sors azt hazudta, hogy kapok még egy esélyt, de az egész csak délibáb volt. Elszaladt az idő, nagyon gyorsan. Csak egy hétköznapi életre vágytam. De sosem lehetett hétköznapi életem, mert szerelmes voltam egy nem hétköznapi lányba. Ő gyönyörű volt, és tiszta szívű. Szó szerint a szerelme adta a szívem dobbanásait. De a gépet tönke tették, porszem ment bele, megmérgezték, egyszóval: megállt. A világ volt romlott, nem mi. A mi  szerelmünk igazi volt, az egyetlen igaz dolog ezen a földön. Átkozott legyen aki ezt elvette tőlem, mert nem csak őt vette el, de az életem is. Istenem, segíts nekem most, hogy legalább a megfelelő időben ne ítéltessek örök kárhozatra. Ég veled, világ, ég veled, Clarie.

Clarie.

Utolsó szavaim hozzád szólnak.

Nem tudom, mi történt veled, de ha valaha is újra találkozunk, nem hagyom, hogy újra szétválasszanak minket. Mert ami a miénk volt, van, és lesz, az örök.

AZ ajtó kinyílt, azonban nem Gregory lépett be rajta. Egy lány volt az. Fehér angyalszárnyai voltak, ahogy John látta. Hosszú, szőke haj, arany szemek. Eljött hát érte egy angyal. John szemei lassan csukódtak le, a lány pedig fehér ruhájában felé libbent.

John: Ki vagy te?

Chloë: Megmenteni jöttelek, te szerencsétlen. Jobb, ha eszméletednél maradsz, mert nem foglak cipelni.