Egy újabb éjszaka a temetőben

Végjáték (3.rész)

Egy kicsi szoba, 6 fal. Nem is kéne őket falnak nevezni, inkább tükörnek, hiszen a szoba minden egyes négyzetcentiméterét csupán összefüggő tükör borította, a padló kivételével. A padló hideg, koszos kövekből készült, le volt téve rá egy matrac, amin egy fiú feküdt, és egy gyertya, ami halványan pislákolt mellette. A fiú mozdulatlannak tűnt, de közelebbről látszott, hogy lélegzik. Hallgatta az őrjítő csendet ott bent, míg nem beszűrődő hangokra lett figyelmes. A nevetés egy lányé volt, akinek akármikorl felismerné a hangját.

Clarie.

Boldogság töltötte el a fiút, és életerőt nyert a lány hangjából. Úgy érezte magát, mint egy függő, aki egész eddig elvonón volt, és most újra anyaghoz jutott. ÉS még többet akart belőle. Összeszedte minden erejét, és felült. Nem látott azonban egyebet, mint saját arcát a tükörben, amitől halálra rémült.

Szörnyen nézek ki. Szörnyeteg vagyok...nélküle...

De itt van, hallom, érzem a jelenlétét, minden rendben lesz...

A szoba ajtaja kinyílt, és John oda fordította a fejét. Egy pillanatra megszakadt az összefüggő, tömör, áthatolhatatlan tükörréteg, és ott volt Ő. Clariet csúnyán belökték a szobába, majd az ajtó bezárult.

Clarie a földön feküdt, és nevetett, nevetett, nevetett. John egy ideig szótlanul nézte a lányt, majd nem bírta tovább, és megszólította, halkan, erőtlenül.

Clarie?

A lány meghallotta, és megmerevedett. Néhény másodpercig csak feküdt, majd feltápászkodott a földről, és körülnézett. Mindenhol magát látta.

Szörnyen nézek ki. Szörnyeteg vagyok... nélküle...De ki nélkül?

John: Clarie?

Clarie most vette észre a fiút, aki egy matracon ült a szoba koszos padlóján. Felismerte Johnt, de nem tudta hova tenni. Mikor is látta utoljára? Mit érzett, mi történt?

A két kék szempár egymásra talált a halvány gyertyafényben. Clarie, anélkül, hogy megszakította volna a szemkontaktust, leült a matrac szélére. John elmsolyodott, és ölelésre nyitotta vézna karjait, amik a lány látványából erőre kaptak.

John: Clarie, gyere ide! Clarie.

Clarie csak maga elé meredt. Nem tudta, mit tegyen.

John: Clarie? Minden rendben?

Clarie: Nem emlékszem, milyen érzés.

John: Mi milyen érzés?

Clarie: Szeretni.

John meglepődött a válaszon. Úgy érzete, egyre jobban szúr a mellkasa, vissza kellett feküdnie.

Clarie: Rosszul vagy?

John: Nem szeretsz engem?

Clarie fejben felvillant egy régi emlék, egy autóút. John hangját hallota az emlékben, ahogy azt suttogja: „Clarie...azt kérdezted, miért csinálom ezt. Sosem akartalak elhagyni. Csupán meg akartam tudni, mi történik, ha már nem szeretsz, és ehhez fel kellett idegesítenem. Tudom, így is szerettél, de láthatod, egy kis megingás az érzéseidben már kórházi utat biztosít nekem. Sajnálom, nem lett volna szabad. De most már tudom, ha egyszer végleg abbahagysz szeretni, meghalok."

Clarie lehúnyta a szemét. A kezével elkezte keresni a fiú kezét. Olyan régóta először, megszakadt az üresség, ami már jó odeje benne volt, és az emlék valódi érzéseket váltott ki belőle.

Mikor megtalálta a fiú hideg kezét, erősen megszorította, és egy könnycsepp csordult végig az arcán. John megértette. Clariet olyan trauma érhette, amit már nem tudott feldolgozni. És soha nem fog tudni ebben az életben. A lány érintése ismét erőt adott neki, így ő is megszorította hideg kezecskét. Elmosolyodtak.

John: Szeretsz engem, Clarie. Szeretsz, különben nem élnék.

Clarie: Élet? Nem tudom mikor éreztem magam utlojára élőnek. És nem is fogom már. A vámpírok megölnek mindkettőnket. Itt ragadunk a végtelen ürességben. Az őrület határvonalán fogunk egyensúlyozni örökké, mint egy részeg, és hol az ép elme oldalára esünk, hol az őrületére. De a volnaltól nem fogunk tudni megszabadulni, ha csak közbe nem avatkozunk. Egy utolsó esély, amivel a legnehezebb lesz élnünk, de ha megtesszük, semmi rossz nem történik velünk, soha többé.

John: Feladod hát, annyi harc után?

Clarie: Egyszer mindenki feladja. Ha akarja, ha nem.

John: Az élet szent.

Clarie: Az élet tönkretett.

John: Mindig lehet változtatni.

Clarie: Egy radikális változtásra készlök.

John: A könyebb utat választod.

Clarie: Az egyetlen utat választom, ami számomra maradt. Mert a múlt elől el lehet futni, de ami bennem van, örökké utol fog érni. Talán a másik világon, majd újra az leszek, akit a temetőben megismertél. Aki igazából voltam.

John: Aki igazából vagy.

Clarie: Jó ideje nem vagyok már ő. Hajlandó lennél megmenteni Clariet ismét, mint akkor a temetőben? Clariet, a lányt, akit szerettél.

John: Akit szeretek. Bármit megtennék érte.

Clarie megölelte Johnt.

Hideg kis ölelés. Jelentősségtelen.

A lány felkelt a matracról, és teljes erejéből beleszaladt a tükörfalba. A tükör milliónyi kis szikrázó darabra tört. Clarie keresett egy nagyobb, éles darabot, és John kezébe adta. Tudta, hogy ha azokat a szavakat használja most, utlsó szavaiként, mint legelsőként, amikor Johnnal találkozott, eléri célját.

Clarie: „Remélem, nem bánod, John."

John a kezében fénylő darabot bámulta. Öljem meg életem szerelmét, hogy visszakapjam?

Az ajtó kicsapódott, és Gregory lépett be rajt. Hallotta a tükrök csörömpölését, és megértette, mi van készülőben. Az egész tervét tönkretette volna Clarie halála. Megragadta a lányt, és kihurcolta a szobából. A lány őrjöngős nevetésbe kezdett.

John még mindig a kezében fénylő darabot bámulta. Öljem meg életem szerelmét, hogy visszakapjam?