Egy újabb éjszaka a temetőben

Lehetetlen?

Június 24.

Clarie mikor hazaért, már akkor izgatott volt a holnap miatt. Hihetetlen, hogy ismét találkozott Johnnal. Sosem hitte volna, hogy ez tényleg megtörténhet. És pont vele.  John annyira különleges számára. De bárkinek az lenne. Hiszen nem mindennap találkozik az ember szellemekkel. Ahogy Clarie arra gondolt, hogy John szellem, megborzongott. Nem akarta ezt gondolni. Abszurd, abszurd helyzet.Azt szerette volna, ha John a szomszéd fiú, akivel mostantól bármikor találkozhat, és talán egyszer, majd lesz valami 'szorosabb' is köztük. De az élet igazságtalan, és hiába, John sosem lesz a jóképű szomszéd fiú.

Ennek ellenére Clarie már nagyon várta a találkozót, és aznap este hat óra felé már úgy készülődött, mintha randevúra menne. Anyukája nem kérdezett semmit, ő valóban azt hitte, hogy a lánya csupán randizik egy sráccal. A városban. Egy igazi, élő sráccal persze.

„Hát, egy része talán igaz" – gondolta Clarie, és 8-kor elhagyta a házat. Most persze nem felejtette el a gyertyát, és út közben virágért is beugrott.

Este fél 9-kor letérdelt az apja sírjához, és gyertyát gyújtott. Bár nagyon várta a Johnnal való találkozást, azért az apukája sírja is itt van, és valahogy azt is nagyon fontosnak érezte meglátogatni.

Clarie: Szia Apu! Tudom, hogy régen gyújtottam gyertyát a sírodon, de nagyon elfoglalt voltam egész évben. És képzeld, kitűnő lettem! Le is fogytam, nézd! (Clarie körbefordult) Csak annyit akarok még, hogy nagyon hiányzol!

John: Te is biztos hiányzol neki, Clarie.

Clarie: John? John!

Clarie hirtelen elindult John felé. Meg akarta ölelni, maga se tudja miért. Ez csak úgy természetesen jött, hiszen mindenkivel így van, ha örül valakinek, vagy nem?

John hátrálni kezdett, mire Clarie megtorpant.

Clarie: Mi a baj, John?

John: (sóhajt) Semmi Clarie. De nem akarom, hogy hozzámérj. Nem véletlenül viselem ezt a fekete ruhát. Nem véletlenül takarom el vele az arcomat is.

Clarie: Nem félek tőled.

John: Csak azért nem, mert nem látod, hogy hogy nézek ki valójában.

Clarie: Ha nem akarod, nem kell megmutatnod, hogy nézel ki most. De szeretném tudni, hogy néztél ki... régen... tudod, mielőtt...

John: Mielőtt meghaltam? Hm. Van egy ötletem. Nem messze innen, még a főút előtt lakik a nagypapám. Idős, nagyothall, de fittebb, mint valaha. Sokszor eljön meglátogatni. Szóval el kéne menned hozzá. Mondd, hogy ismersz az egyetemről, és egy évkönyvbe kéne egy fénykép rólam.

Clarie: Nem, oh, én nem akarom zaklatni a nagyapád.

John: Tudja, hogy ismersz.

Clarie: Hogyan? Vele is tudsz beszélni?

John: Nem, dehogy. De hallotta a történeted.  Egy lány majdnem halálra fagyva a temetőben. És pont az én síromon.

Clarie: Hát... igen... Mindegy. Akkor sem megyek el hozzá csak úgy. Viszont talán valamikor majd idejön, és itt összefutok vele.

Clarie lenézett a kezeire. Lehet, hogy csak képzeli, de még mindig látta a baleset nyomait. Valahogy fehérebbek a kezei azóta. Ezen kívül a bal felkarján lett egy hatalmas seb, amire az orvosok sem tudtak mit mondani. Mármint hogy hogyan került oda. Olyan volt, mintha valami sav kimarta volna.

Clarie: John... kérdezhetek valamit?

John: Nem.

Clarie: De komolyan.

John: Persze Clarie.

Clarie: Nem láttad, mi történt a felkarommal, mikor összeestem? Tudod, aznap.

John: (sóhajt)

Clarie: John?

John: De, sajnos tudom. Megpróbáltalak felállítani, de amint hozzád értem, valami mintha kimarta volna a bőröd. Sajnálom Clarie, nem akartalak bántani. De kétségbe estem, mint egy normális ember ilyen helyzetben (itt felnevetett), és megpróbáltam segíteni. Csak egy pillanatra értem hozzád, és máris olyan seb lett a karodon, ami már sosem múlik el. Mondjuk mi másra számítottam?

Clarie: De volt rajtam ruha, és annak semmi baja nem lett.

John: Úgy tűnik, hogy csak élő dolgokban tudok kárt tenni. Kedves kis tréfa.

Clarie: De hát ez csodálatos!

John: Már hogy lenne ez csodálatos?

Clarie: Hát nem érted? Ez azt jelenti, hogy valamilyen szinten valóságos vagy. Beleszólásod van még a való világ eseményeibe. Talán valahogy, valahogy sikerülhetne...

John: Tudod, jobban örülnék, ha nem lenne beleszólásom. Legalábbis nem ilyen módon. Én nem akarok senkire és semmire pusztulást hozni. Nézd meg azt a vörös rózsát. A nagypapám hozta tegnap, és én hozzáértem, mert annyira gyönyörű volt. Épphogy hozzáértem el is hervadt teljesen. És nem, nem sikerülhet. Tudom mire gondolsz. Az lehetetlen!

Clarie: Annyira sajnálom.

John: Nem kell. Nem kell, mert hiába minden szörnyűség, te visszajöttél, és nekem ez boldogság. De bár ne tetted volna.

Clarie: Mi? Miért?

John: Mert nem akarom, hogy közel kerülj hozzám. Elvégre, Clarie, én nem élek! Őrültnek tartanának téged, ha ide járnál beszélgetni, és netán megint megtörténne, ami a múltkor.

Clarie: Előbb halok meg úgy, mint az a rózsa, mint hogy megfagyjak.

John: (kiabálva) Nem! Az nem történhet meg, nem fogom hagyni. Pontosabban nem fogom megtenni. Nem foglak soha megérinteni, még csak a közeledbe se megyek. Hé, ez komoly dolog Clarie. Az életeddel játszanál.

Clarie: Aha... El tudunk menni innen?

John: Nem. Azt tudom, hogy a temető területén belül még igen. De amit kilépek... hirtelen úgy érzem, fulladozok. A tüdőm éget és vissza kell jönnöm.

Clarie: Hányszor próbáltál kijönni?

John: Sokszor. De sosem enyhül a fájdalom, és sosem vagyok képes megszokni.

Clarie: De hova akartál menni?

John: A szüleimhez. A barátaimhoz. És persze hozzád. Tudni akartam mi lett veled. Azt sem tudtam életben maradtál-e. Már mikor először idejöttél, volt benned valami különleges. Volt benned valami, amihez foghatót sosem láttam azelőtt. Megpróbáltam eljutni hozzád, és bánom, hogy nem tettem, amíg alkalmam volt rá.

Clarie: Várj egy kicsit! Te ismertél mielőtt azon az estén idejöttem?

John: Csak láttalak. Néha ott sétáltál el a házunk előtt. Egyszer köszöntem is, de nem hallottad, mert zenét hallgattál.

Clarie: Jajj... Úgy sajnálom. De akkor még nem érdekelt a világ. Semmi sem érdekelt, depressziós voltam. Nem figyeltem semmire és senkire, pedig lehet, hogy az életem másképp alakult volna... miattad.

John: Hiszen másképp alakult.

Clarie: (suttogva) Igen. Miattad.

Clarie szemébe könnyek szöktek.  Rádöbbent, hogy most sem érdekli a világ. Csak John érdekli, és nem fog meghátrálni. Egy határozott mozdulattal előrelépett, majd nem törődve a lehetséges következményekkel, lerántotta a fekete csuklyát és megcsókolta a fekete idegent, Johnt.