Egy újabb éjszaka a temetőben

Jamesnél

Clarie másnap úgy döntött, meglátogatja Jamest, hátha ki tud szedni belőle valamilyen információt. Délután három körül így el is indult, és hangosan kopogtatott. James nem is vágott annyira meglepődött arcot, mint amilyenre Clarie számított.

James: Nem igaz, itt senki sem képes meghalni, és halott is maradni?

Clarie egy pillanatra megdöbbent a kérdéstől, de aztán James elmosolyodott és átölelte, így már egyértelművé vált, hogy csak viccnek szánta. Bementek, leültek a nappaliba, és körülbelül egy percig csendben ültek, mire Clarie képes volt megszólalni. James hálás volt, hogy Clarietől megtudta, mi is történt, mivel neki nem mondott el a rendőrség semmit, John pedig igen sietősen távozott Berlinbe. James igen ledöbbent, hogy a „csók dolog” ismét bejött, és meg is jegyezte, hogy így nem tűnik nagy dolognak ez az egész. Clarie átérezte a szavainak súlyát. Ha ez csak ilyen egyszerűen megy, nem is kell hozzá igaz szerelem. Az, aminek az eddig történteket tulajdonították. Will pedig testvérként szereti. Persze, az is szeretet, ha úgy vesszük, ráadásul milyen. Olyan erős, ami felélesztette Clariet.

James: Na és, milyen érzés volt?

Clarie: Halottnak lenni? Nem túl kellemes.

James: John is pont ezt mondta. Csoda, hogy nem őrült bele. Mármint, négy év, és csupán velem tudott beszélni. Na meg persze veled.

Clarie: De mással is tudott volna, ha akar nem? Mármint én is beszéltem azzal a sráccal a sulinkból, és én őt se nem szeretem, se nem a rokonom.

James: Nem tudom, Clarie. Ijesztő lett volna. Ez a dolog még mindig elég abszurd. Ki tudja ezek után, miféle dolgok léteznek még? Talán a legendák tényleg igazak. Sellők, sárkányok, Nessi…

Clarie: Találnunk kell valakit, aki segíthet, vagy legalább magyarázatot adhat.

James: A helyedben nem az orvosokkal kezdeném. A végén még megölnek…

Clarie: Várjunk csak egy kicsit…Most én is halhatatlan vagyok, mint John?

James: Nem tudom, de ne kérj, hogy öljelek meg.

Clarie: Haha, oké, oké. Szóval… mit tegyek most? Én küldtem el Johnt Berlinbe, nem hívhatom vissza hogy bocs mégis élek, gyere vissza értem, és mivel már mindenki azt hiszi, hogy halott vagyok, elmegyek veled bárhova.

James: Elég kellemetlen szituáció. De itt lakhatsz nálam, ameddig csak szeretnél. De én a helyedben haza mennék.

Clarie: Nem, nem akarok anyukámhoz menni. A végén azt hinné, hogy megőrült. Viszont most én is úgy jártam, mint John. Senki sem láthat meg a városon belül.

James: Megbántad, hogy elküldted?

Clarie: Igen, de nem.Tudom, hogy végre boldog, és ez nekem elég.

James: Nem kell úgy tenned, mintha nem fájna. Nem önzőség, ha hiányzik. Az csak a bizonyítéka, hogy tényleg szereted.

Clarie hirtelen zokogni kezdett, James pedig óvatosan megölelte, és ki tudja meddig ültek ott, míg Clarie rászánta megát, felkelt, és John szobájába ment, csupán kíváncsiságból. A szoba szinte üres volt, csak a bútorok maradtak, és néhány csecse-becse a polcon, amik már évek óta érintetlenül porosodnak. Egy régi könyv mellett porcelán állatnák sorakoztak, majd egy termetes, régi földgömb. Clarie szemügyre vette a régiségeket, majd meglátta, hogy az egyik állatka elborult. A kezével néhány pókhálót leszakítva nyúlt a porcelánfarkashoz, de mikor hozzáért, egy kép villant át a szeme előtt. Egy farkas, amint a Holdat nézve vonyít. Clarie gyorsan megdörzsölte a szemeit, majd kiment a szobából.

Eközben James nem tudta szó nélkül hagyni az eseményeket, és fittyet hányva az időeltolódásra, tárcsázott.

John: Remélem fontos, mert sokat szenvedtem, hogy el tudjak aludni.

James: Fontos. Clarieről van szó.

Diana Johnnak: Mi történt John?

John Dianának: Várj egy percet.

John Jamesnek: Akár mi is, ő akarta, hogy ne érdekeljen. Talán jobb, ha nem tudom…

James: Legalább hallgass meg!

John: Kérlek, ne. Hadd felejtsem el őt végre.

James: John…

De késő volt, John lerakta a telefont. Clarie üveges szemekkel bámult James felé, majd egyszerűen, talán a sokktól az előző telefon miatt, összeesett.