Egy újabb éjszaka a temetőben

Csoda

Szirénák. Sikítás. Sírás. Suttogás.

Ez minden, amit Clarie az elmúlt két napban hallott. Egy kórházi szobában feküdt, égett az arca. Meg akart szólalni, de nem jött ki hang a torkán. Az egész szoba fertőtlenítőtől bűzlött. Körül akart nézni, de minden sötét volt. Azt azonban érezte, hogy egy infúzió van a jobb kezébe vezetve, illetve hogy az arca be van kötve valamilyen kötszerrel. Lassan visszajöttek az emlékei. A temetőben járt. Megcsókolta Johnt. És most ismét a kórházban kötött ki. Pont ezt akarta John elkerülni, de nem hallgatott rá. " Miféle csodát vártam? A való életben nem történhet semmi varázslat. Vagy bármit is akartam" - gondolta Clarie, és megpróbált aludni, hiszen ilyenkor csak az ügyeletes orvos van bent, miért is zavarná? Mit kérdezne egyáltalán? Holnap talán az anyjával majd beszélhet. Bár igazából nem várta a találkozást senkivel, hiszen meg kell majd magyaráznia, hogy mi történt.

Másnap reggel egy orvos ébresztette. 

Orvos: Hogy vagy, Clarie?

Clarie: Azt hiszem jól. Mi történt velem?

Orvos: Azt én is szeretném tudni. Mintha megégett volna az arcod. De nem kell aggódnod, az arcbőr gyorsan regenerálódik, nem fog sokáig meglátszani. Már csak az a kérdés, hogy hogyan égetted meg.

Clarie: Nem emlékszem...olyan homályos minden...mióta vagyok itt?

Orvos: Két napja. De ha minden rendben lesz, holnap haza is mehetsz. Csak kötözésre kell majd visszajönnöd.

Clarie: Rendben.

Ekkor belép egy 40 körüli nő a szobába.

Clarie anyukája: Drágám! Végre ébren vagy! Jól érzed magad?

Clarie: Igen, anyu, minden rendben.

Clarie anyukája: Kevin, jól van a lányom?

Orvos: Ne aggódj Tamara, minden rendben lesz. Holnap hazamehet.

Tamara: Hála Istennek!

* * *

A kocsiban ment a légkondi, de így is nagyon meleg volt. Clarie és anyukája szótlanul mentek hazafelé. Clarie persze szeretett volna rögtön a temetőbe menni, amint hazaér, de ebben két dolog is megakadályozta. Egy: délelőtt volt. Kettő: anyukája valószínűleg nem engedi el ismét sehová sem. Mikor megérkeztek, Clarie felment a szobájába, anyukája pedig nekiállt ebédet főzni. 

Mikor kész lett az étel, Clarie lenyomott néhány falatot a látszat kedvéért. Az egész délutánját ezután azzal töltötte, hogy az aggódó SMS-ekre válaszolgatott. Sokan írtak neki az iskolából, még tanárok is. Nem különösebben izgatták a jókívánságok, és aggódó üzenetek, de illedelmesen válaszolt mindegyikre egytől egyig. Az agya egy teljesen más világban járt. Szerelem, bolondság. 

Estefelé halkan leosont a lépcsőn, és látta, ahogy anyukája gondosan bezár minden ajtót. "Nem akarja, hogy kiszökjek. De muszáj mennem." Clarie visszament a szobájába, és éjfél körül, mikor anyukája már aludt, kiosont. Nem volt túl nehéz. Szapora léptekkel tartott a temető felé, és a szíve egyre hevesebben vert, míg végül befordult a jól ismert soron.

Valami megváltozott. John sírja megváltozott. A márványlap félrecsúsztatva és összetörve.

A sírt kiásták. Elvitték John testét. 

Clarie térdre rogyott. Azért megpróbálta hívni Johnt, de érezte, hogy nem lesz itt. Clarie sírva fakadt. Ennyi volt? Mi történt? A gondolatok össze-visszacikáztak az agyában, a pánik kezdett eluralkodni rajt.

Nem. John ezt nem szeretné. De még egy kicsit hadd fájjon.

Clarie: Megtalállak John, megígérem.

Valaki: Clarie?

Clarie: Ki van ott?

Valaki: Ne félj tőlem! James White vagyok. Talán én segíthetek neked.

Clarie: Maga tudja, hol van John?

James: Kövess.

Clarie: Miért követnék egy idegent az éjszaka közepén a temetőben?

James: Nem vagyok idegen. Találkoztunk már.

James előre lépett. Clarie felismerte: ő volt az öregember a virágboltban.

Clarie: Maga John nagyapja?

James: Igen, és mindent elmondok majd. Gyere velem, kérlek.

Clarie, bár félt, követte az öreget, aki egy romos kisházig vezette. A kapu nyikorogva nyílt ki. Beléptek a házba, ahol régi, dohos szag terjengett. Érezni lehetett, hogy nem mostanában újították fel. A férfi egy hálószobába vezette Clariet, ahol mindössze egy kis éjjeliszekrény és egy ágy állt. Az éjjeliszekrényen egy pohár víz, az ágyban pedig valaki aludt. Clarie megtorpant. James biztatóan mosolygott rá. Clarie azonban nem akarta elhinni. Csak állt, és bámulta a takarót, ahogy fel-le mozog, miközben a személy benne lélegzik. James látta, hogy Clarie nagyon összezavarodott, így magára hagyta. Clarie percenként egy arasznyit haladott előre. Mikor már egész közel ért, a szuszogás abbamaradt, és egy ismeretlen, mégis olyan ismerős arc meredt rá.

Clarie: John?

John: Clarie?

Clarie: Igen, én vagyok az!

Clarie felismerte John hangját. Odaült az ágy szélére, és John kék szemébe nézett. Ez után nem mondtak semmit. Csak mélyen egymás szemébe nézek, és ez elég volt. Hiába voltak mindketten olyan kíváncsiak, mi is történt, nem számított. A lényeg, hogy mindketten élnek. Egy világban. Együtt.

*

Clarie ledőlt John mellé. Már nagyon fáradt volt. John átkarolta, és egy puszit nyomott a homlokára.

John (suttogva): Megfizetek én még ezért a boldogságért.